Klasszikus szerző darabja az évadnyitón
Shakespeare-vígjáték bemutatója a Hevesi Sándor Színházban
A reneszánsz angol drámaíró műveit ön-és hatásértéke alapján katalógusba rendező irodalmi kánon megszokottságból is hajlamos arra, hogy Shakespeare-t a királydrámák és tragédiák klasszikus szerzőjeként aposztrofálja. A hazai színházak azonban – műfajoktól elvonatkoztatva – szívesen mutatják be az író olyan alkotásait is, amelyek színpadon hatásosan megjeleníthetőek, ám nem feltétlenül tartoznak a befogadói köztudat által közismert Shakespeare- drámák közé.
A gazdag életműből az idei színházi évadnyitón a shakespeare-i vígjátékok korszakát lezáró, a műfaj sajátosságait összegző (1600/1601-ben keletkezhetett) Vízkereszt, vagy bánom is én (Nádasdy Ádám korunk nyelvezetét visszaadó fordítása) – című darabot mutatta be a Hevesi Sándor Színház. Shakespeare vígjátékai alapvetően összetettebbek és komorabb színezetűek annál, hogy kizárólag a gondtalan nevettetésre épülnének, ezért a cselekmény ebben a műben is többféle jelentésvonulatot hordoz. Az alapvetően egyértelmű és ambivalens érzelmi/szerelmi attitűdök mellett (Orsino herceg – Olivia – Viola (Cesario) – Malvolio – Sebastian – Antonio), fajsúlyos szerepet kap Olivia háznagyának – Böföghy Tóbi – Mária – és bizonyos fokig Fonnyadi Ábris által történő – kifigurázása, rászedése és a pellengérre állítása, a bohózati elemeket elsősorban megjelenítő (Böföghy és Fonnyadi) triviális viselkedése, valamint a „sztoikus és a józan ész szilárd talaján álló” Feste szerepeltetése.
A shakespeare-i dráma és színház tartalmi és formai elemeit, dramaturgiáját (szerelem, rajongás, félreértések, majd azok tisztázása, párbaj, cselvetés, stb.) felvonultató rendezést kevésbé éreztük magyarázó/értelmező jellegűnek. Csiszár Imre egészében lazább szerkezetű (a feszesebbre komponált részek Feste „okoskodásaiban”, illetve Olivia és Viola/Cesario dialógusaiban nyilvánultak meg), inkább a változó intenzitású jelenetekre összpontosító felfogása azt tükrözte, mintha a rendező elsődlegesen Nádasdy fordításának szöveghű színpadi formanyelvvé történő adaptálására koncentrált volna. Ezért aztán Csiszár színpadra állított előadásának koncepciójában nem fedezhettünk fel markánsan napjainknak szóló üzenetet (hacsak a nem kosztümös szereplők 
öltözékét nem tekintjük annak), amely természetesen nem befolyásolja sem a dráma megszerkesztettségének minőségét, sem az előadás színvonalát, noha helyenként öncélúnak hat a fülledt és túlfűtött erotizáltság hangsúlyozása, illetve nincs igazi funkciója némely, a közönségesség szintjét súroló jelenet (pl. Fonnyadi és Viola/Cesario párbaja) kiemelésének. Az előadás rendezője, egyben a díszletet is tervező Csiszár Imre kétszintű (ugyanakkor állandó) ügyesen kitalált játéktere nemcsak a jelenetek közti váltások megteremtésére alkalmas, hanem az evilági „lent” és a „fent” térbeliségének és a szereplők egzisztenciális közegének szimbólumát is jelenti. A zárójelenetben a két stilizált szint virtuálisan eggyé válik, miként Feste éneke is – a cselekmény jelenbeli befejezetlenségétől függetlenül – egységet, lezártságot ad az eseményeknek.
Shakespeare Vízkereszt című darabja igazi karakterteremtő vígjáték. Színrevitele kitűnő lehetőséget biztosít az állandó jellemvonásokat viselő, jellegzetes alakok megformálására. A mű kulcsfiguráinak alakításával megbízott színészek többségének kiválasztása Csiszár Imre szakmai érzékenységének eredménye. Urházy Gábor László alakításában nem vonjuk kétségbe a puritán és populáris, Olivia szerelmére kitartóan áhítozó, de szexuálisan ingatag beállítottságú Orsino herceg hitelességét, miként találónak érezzük a mélységes gyásza miatt zárkózottan élő, a nőiességét azonban büszkén vállaló és bátran megcsillantó, fiatal grófnő (Olivia) szerepét megformáló Kovács Olga játékát is. Pap Lujza (Viola/álöltözetben Cesario) a férfiruhát magára öltő nemeslány az események központi szereplője. A szereppel történő azonosulása, kommunikatív alakítása következtében talán a legjobb színészi teljesítményt nyújtja. Misurák Tünde (Olivia társalkodónője) hatásosan kelti életre az érzékiséggel telített intrikus hajadon hús-vér figuráját; Farkas Ignác (Malvolio, Olivia háznagya) érett játékában, a cselvetés áldozatává vált, érzéseiben megalázott, keserűséggel telt ember életérzését szemlélhetjük. Besenczi Árpád (Vitéz Böföghy Tóbi) vaskos realizmussal játssza el a léha, korhely és kicsapongó életmódot folytató nemes szerepét. Színpadi teljesítménye ismételten meggyőz róla, hogy alakítása – 
gegekkel tűzdelt verbális kifejezőkészsége és gazdag „testbeszédre” épített kommunikációs eszközrendszere következtében – az ilyesfajta szerepekben megkérdőjelezhetetlenül etalonnak számít. (Bízunk benne, hogy a jövőben, nagyszínpadi előadáson más karakterben is többször láthatjuk.) Vitéz Fonnyadi Ábris – Szakály Aurél alakítja – Malvolióval egyetemben a darabbeli játszmák legnagyobb vesztese. Fizikai megalázása már-már túlzásnak hat, így Szakály néhány helyzetben megnyilvánuló alakítása – remélhetőleg önhibáján kívül – a túljátszottság érzetét kelti. Shakespeare vígjátékának legkülönösebb figurája Feste (Balogh Tamás formálja meg), a tréfamester, aki darabbeli státuszával ellentétben, bölcs gondolataival a mű meghatározó szereplőjévé válik. Nem véletlen az a dramaturgiai fogás, hogy az általa előadott dal zárja az előadást. Balogh Tamás visszafogott, bizonyos rezignáltságot mutató, őszinte játéka a figura valós alakját teremtette meg.
Az angol reneszánsz drámaíró Vízkereszt, vagy bánom is én című darabjának bemutatója nem szokványos előadás, furcsa mód nem érezzük annak shakespeare-iességét. A cselekményt, a helyzeteket és a szereplőket megismertető elsődleges látvány közérthető, ám a mélyebb rétegek (a frivolitás, trivialitás, nemi attitűdök, stb.) jelentésének megfejtése csak a szerző korának, színházának és műveinek ismeretében megfejthető.
Szemes Béla kritikája
ZalaEgerszeg 2011. október 25.
