A színház - az élet - Sétatér
Nem tartom magam „kultúrsznobnak”, de igenis büszke vagyok rá, hogy rendszeresen színházba járó diák vagyok. A színház különös világ… tele rejtelmekkel, kérdőjelekkel, sírással-nevetéssel. Játék, melyet hiába nézünk estéről estére a kényelmes páholyban, valahol mégis érezzük: rólunk, nekünk szól.
A való életben megharcolt harcainkat, elsírt bánatunkat, elnevetett jókedvünket, eltemetett titkos félelmeinket idézik elénk a színpadi hősök – nem véletlen, ha egyikükben másikukban felfedezni véljük magunkat.
A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban ezúttal Csehov Cseresznyéskertjével nyitották az évadot. A négyfelvonásos darab az író legutoljára megírt s egyben egyik leggyakrabban játszott színműve. Tele szorongással, egymás meg nem értésével, csip-csupnak látszó, szinte hétköznapi problémákkal – és mégis mintha nem történne semmi. Pereg a cselekmény, újabb és újabb szereplők tűnnek fel, de a cseresznyéskert felett mintha megállt volna az idő. A férfiak és nők furcsán idegenek; egymásból előcsalt érzelmeik is talminak, erőltetettnek tűnnek. A felületes emberi kapcsolatok a jelenkor átkai volnának…? S ha néhol felvillan a humor bátortalan kis szikrája, rögtön csattan is rá a válasz, amitől a néző arcáról is lefagy a mosoly: „…Én azt hiszem, inkább magatokon kellene hogy nevessetek… a magatok nyomorúságos kis életén.”
Milyen életet élünk? Emberhez méltót? S éljük-e egyáltalán… Az előadás tagadhatatlanul nagy hatással volt rám, a függöny előtti szavak még sokáig motoszkáltak bennem: „Az életem úgy elmúlt valahogy… mintha nem is éltem volna” – íme a hétköznapok tragédiája.
Dömötör Nikolett
Nk., Batthyány-gimn.
/Zalai Hírlap, 2010. december 9. - SÉTATÉR/
