Az előadás lendülete végig megmarad, képes az „unalmas kötelezőből” a nézőt végig lekötő, élő színházat teremteni.
A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színháznak hét éves szünet után újra van művészeti vezetője Mihály Péter személyében. (Az igazgatói kinevezésről és arról, hogy a művészeti vezetői poszt betöltéséhez, valamint fajsúlyosabb repertoár kialakításához szokatlan módon a fenntartó önkormányzat ragaszkodott, itt írtam részletesebben.) Mihály Péter a színház színészképző stúdiójában végzett, 2003-tól társulati tag, 2010 óta nemcsak játszik, de rendez is a Hevesiben. Több ifjúsági és tantermi előadás mellett színpadra állította A Pál utcai fiúkat (prózai változatban), a Vaknyugatot, a Liliomot és a Becsvölgyét. A Rómeó és Júlia megrendezésére még a múlt évadban kérte fel Besenczi Árpád igazgató, azonban úgy alakult, hogy művészeti vezetőként ez lett a bemutatkozó előadása.
Egy városi színház esetében, ahol a színházba járók (többnyire bérletesek) ugyanazokat az előadásokat látják, fodrásznál (igen, itt még szokás színház előtt fodrászhoz menni), könyvtárban, asszonytornán megbeszélik a látottakat, hogy kinek mi tetszett, mi nem. A Rómeó és Júlia esetében különösen sok véleményt hallottam. A túlnyomó többségnek tetszett, felüdülésként hatott, hogy az unásig ismert történetet ezúttal nem unták, hogy mozgalmas volt, szexis (hogy a dada tényleg kacérkodik-e Lőrinc baráttal, meg nem mondhatom, mert Pap Lujza sajnálatos sérülése miatt egy olyan előadást láttam, amelyben a helyére beugró Magyar Cecília inkább még a szövegre koncentrált, bár tény, hogy a combján volt egy piros harisnyakötő). Egy valaki hiányolta a jól ismert sorokat – az előadás ugyanis Varró Dániel fordítását használja. És hallottam olyan véleményt is, amin nagyon meglepődtem: hogy Júlia nem hal meg a végén… De, sajnos igen.
Ugyanis Mihály Péter rendezése nem írja át az eredeti történetet, az ellenségeskedés és a gyűlölet itt is legyőzi a szerelmet. Ritmusával, nyelvezetével és vizualitásával azonban a mai nézőt célozza meg. Állandó alkotótársa, Kiss Borbála díszlete is egyszerre mai és kortalan. A színpad előterében két oldalon a két szomszéd vár emelvénye, a köztes térben modern piktogramok jelzik a közösségi tereket, ha a házban vagyunk, a táblák eltűnnek. (Frappáns játék, hogy a Lőrinc barátnál játszódó jelenetekben az Exit nyíl felfelé mutat.) A háttérben emeletes házak sziluettje, egy modern lakótelep, de baloldalon egy vártorony részlete szinte lebeg a levegőben. Talán a herceg lakhelye, talán csak egy jelzés az időtlenségre. A jelmezek is eklektikusak: az alapvetően mai öltözetek a báli jelenetben visszahozzák Shakespeare korát. A herceg derekát verdeső ősz haja a hippi korszakot idézi, Júlia etno stílusú ruhája, hajviselete, Rómeó kontrasztos kabátja hozzáad a szereplők jellemrajzához.
Ebben a kapcsolatban – és ez rendezői koncepciónak is tűnik – Júlia az, aki nagyobb utat jár be, kamaszlányból felnőtt nővé válik, ő az, aki hamarabb elköteleződik, aki a házasság mellett dönt, és harcol a szerelméért. Dura Veronika érzékenyen és átélhetően tudja megmutatni ezt a felnövés-történetet. Az iskolás lányos szemüveggel együtt kamaszkorát is maga mögött hagyja. A színésznő eddigi zalaegerszegi pályájának legszebb, legerősebb fejezete ez. Júlia kiállása annyival is nagyobb belső erőt kíván, hogy itt Kiss Ernő megformálásában egy agresszív, a családját félelemben tartó, ellentmondást nem tűrő apát látunk, akivel szemben Debrei Zsuzsa megfélemlített Capuletnéje tehetetlen. Érdekes, hogy itt Rómeó csonka családból jön, az édesanyjáról nem esik szó. Mintha a két család közötti viszálynak az apa (Bellus Attila játssza) inkább kénytelen, ellene tenni nem képes folytatója, mint elkötelezett híve lenne. Rómeónak Ticz András megformálásában nem jut elég idő a felnövéshez, elmozdul a Róza iránt rajongó, holdkóros kamasztól, de ott marad valahol félúton a kamaszlét és a felnőtt férfilét között.
Besenczi Árpád két szerepet játszik: utcaseprőként narrálja a történetet. Eltakarítja a viszályok hordalékát, kívülről, a hátrahagyott szeméten keresztül szemléli a városlakók viselt dolgaira. Lőrinc barátként atyai barát, aki bölcs megértéssel támogatja a fiatalokat.
A viszályt, a szembenállást hatásos tömegjelenetek demonstrálják. Hogy ennek vizuális nyomatékosítása fontos szempont volt, azt a színlap is tükrözi, tömbösítve sorolja fel a Capulet és a Montague családhoz tartozókat. A jól koreografált összecsapások (a mozgás Kósa Ruben munkája) Szemenyei János zenéjére felpörgetik az előadást, a látványos báljelenet tovább viszi ezt a lendületet. A teret vertikálisan is használják: a herceg (Farkas Ignác) és Páris (Helveci Ersan Dávid) felülről néz rá a háborúzó családokra. Tybalt (Baj László) viszont ülve, kerekesszékben szúrja le Mercutiót (Kovács Martin).
Az előadás lendülete végig megmarad, képes az „unalmas kötelezőből” a nézőt végig lekötő, élő színházat teremteni. A zalaegerszegi színház régi-új vezetése azt vállalta, hogy kicsit ellépve az utóbbi évek szórakoztatást előtérbe helyező, a (feltételezett) nézői igényeket kiszolgáló működésétől nyitni fog egy művészileg súlyosabb repertoár és új rendezők felé. A Rómeó és Júlia ennek az átmenetnek az első állomása, amely tiszteletben tartja a klasszikust, de vonzó, mai köntösbe öltözteti. A nézők pedig egy Shakespeare-előadásról beszélnek, nem a sokadik bohózatról. A jövő évad sem a szokásos módon, vígjátékkal, hanem – szintén Mihály Péter rendezésében – a Sirállyal indul. Csehovot utoljára 2010-ben játszottak Egerszegen, a Cseresnyéskertet, akkor ez volt a Besenczi – Sztarenki Páros névjegyletétele, Sztarenki Pál rendezésében. Most várjuk az „új formákat”.
2025.február 3.
