ÉLETTÖRTÉNET
Hogy ki ismeri? A zalaegerszegi közönség. A szombathelyi színházbarátok. Sok gyerek. Számos tanítványa. Tud róla a színészszakma egy része. De az ismertség elkerülte. Tavaly nyáron a pécsi színházi találkozó, a POSzT zsűrije a zalaegerszegiek előadása után megdöbbenve kiáltott fel: Hol volt eddig ez a zseniális színésznő?
És a kiáltást követve élete első komoly elismerését, a legjobb színésznőnek ítélt díjat szoríthatta magához a közel negyven éve színpadon lévő Ecsedi Erzsébet.
Késtek. És ezzel az írással késtem én is. Kora ősszel találkoztunk, és most már május van. Akkor este kölcsönadott egy esernyőt. Napsütésben érkeztem, az éjszakába nyúló beszélgetés végére odakint eleredt az eső. Ecsi, még az ernyődet sem adtam vissza! Ültünk a színészház – szerintem – legapróbb lakásában. A folyosón, az ajtód előtt dobozok, benne zöldség, krumpli, olaj. Odabent sokáig tekingetek, van-e valahol még egy szoba, vagy legalább egy hálófülke. Ecsedi Erzsi nevet.
- Nincs. Ekkora. Most már, hogy Csenge Pesten van, szinte elveszem benne.
Elveszik? Parányi az egész. A szoba, a konyha, az erkély. Csak oldalazva lehet kilépni a növényektől. Ebben a szoba-konyha-fürdőszobában nevelte föl a lányát, ide jönnek beszélgetni a barátaik. Kuporognak a földön boldogan.
SOK ANGYAL VIGYÁZOTT RÁM...
Hányszor elgondolom, hogyan lesz az ember az, aki. Mindenek segítségével vagy mindenek ellenére. Tisztára söpört úton vagy csapdákkal teli, keskeny ösvényeken. Tudja valaki a választ...? Ha van válasz egyáltalán.
Ülünk egymással szemben, én a kanapén, ő valami ülőkén. Keresem, hol lehet az ágy. Megint nevet.
- Rajta ülsz. Este kinyitom, reggel összecsukom. Tiszta a tekintete. Azt mondta róla valaki, az a ritka színésznő, aki elpirul, ha megdicsérik.
- Talán mert sose hittem el, hogy elég jó vagyok. Ha nem teljesítek ezer százalékra, elbizonytalanodom. Ezért sokkal többet tettem bele mindenbe. Szerepbe, kapcsolatokba.
- Ez képes felőrölni az embert.
- Azt hiszem, erős vagyok. Bár nagyon érzékeny és sérülékeny is. A kis konyhám sokat tud erről. Nappal tettem a dolgom, féltettem a lányom, este játszottam, éjjel meg kijöttem ide, és csak bőgtem. Aztán reggel megráztam magam.
Anyám volt ilyen elnyűhetetlen.
- A színészház az otthonotok. Nincs saját ház, saját kert...
- A vágyam az lenne, itt valahol egy kis domboldali ház... Pesten van egy kicsi lakás, az is egyszobás, most a lányom lakik benne. Bár amikor csak teheti, hazajön. A mi otthonunk valóban a színészház. Zajosabb élet volt valamikor, és rang volt ide bekerülni. Akkor még Eta néni volt a gondnok, mentünk hozzá tojásért, habverőért, lázmérőért, ami csak kellett. Ő takarított, összetartotta a társaságot, lelkisegélyt adott és sütőport, kinek mire volt szüksége. Ma már hozzám kopognak be. Csenge is ebben élt, ez volt az ő biztonságos terepe.
- Te honnan jöttél, hol voltál gyerek?
Aznap nem volt előadása. Ráért mesélni.
- Messziről. Földrajzilag is, meg amúgy is. Cegléden születtem, de egy kis borsodi faluban, Tiszadorogmán éltünk. Apám odavaló. Hatan voltak testvérek, ahogy anyuék is. Ez egy kicsi kis falu volt akkor, mesebeli folyóparttal. Nekem a Tisza meghatározta az életemet. Én abba minden évben legalább kétszer bele akartam fulladni. Valahogy mindig megúsztam. Nagyon sok angyal vigyázhatott rám.
- Talán most is...
- Talán. Egyszer egyedül kijöttem egy örvényből. Pedig azokból a tiszai örvényekből nem sokan szoktak kikerülni. Azon a nyáron mentem hetedikbe, és a nagy fiúkkal, akikkel sokszor átúsztam a Tiszát, beszélgettünk. Örök téma volt a víz, mert ott minden évben belefulladtak az örvénybe olyanok is, akik jól tudtak úszni. Akkor magyarázták el, hogy mit kell csinálni. Nem szabad kapálózni. Vigyázzba kell vágni magad, megvárni, amíg kirak a forgás a szélre, és ha már nem érzed a sodrást, akkor kell elkezdeni finoman kiúszni. Ha nincs ez a beszélgetés előtte...! Mert akkor délután egyedül voltam, senki nem látott, és be akartam úszni egy szigetre. És egyszer csak bekapott a víz... De mentettem ki egy lányt is hasonló helyzetből. És ezt is a nagyfiúktól tudtam, hogy mit kell ilyenkor csinálni.
- Nem féltél?
- Nem. Ha meg kell oldani valamit, akkor nem. De akkoriban a félelem eszembe se jutott. Nagy szabadságom volt, és az összes rosszaságban benne voltam. Sokkal jobban érdekeltek a fiús dolgok, volt íjam, nyilam, mindenfélém. Verebekre vadásztunk, fölmásztam a legmagasabb jegenyefára egy verébfészekért – szép, szabad életünk volt. Nem babáztam, ezeket a "csöncsöngyűrűket" nem játszottam... Érdekes, a lányom se babázott, ötéves korában karácsonyra szerszámkészletet kért. Inkább alkotós, rajzolós volt, most is fest, verseket ír, ezerféle dolgot csinál, ezért nem tudja, mi akar lenni.
SOKÁIG AZT MONDTAM, VÉLETLEN...
- Te tudtad?
- Dehogy tudtam. Középiskolába Pestre kerültem, és teljesen elveszettnek éreztem magam. Nem éltünk könnyen. A szüleim akkor már külön voltak, én Pesten egyedül. Amíg az osztálytársaim szórakozni mentek, Vidámparkba, csavarogni, addig én elmentem almát válogatni meg krumplit pucolni.
És tudod, mit élveztem? Hogy ott a krumplipucolók azonnal befogadtak. Megnyíltak, meséltek, a végén fényképeket mutogattak. Ez mindig élmény, emberek közt lenni, figyelni. Ha egy szerepre készülök, ma is élő alakokat keresek hozzá. Kimegyek a bolhapiacra – néha fantasztikus jelmezeket lehet ott találni, na meg a turkálókban -, nézem az öreg néniket, alkudozó asszonyokat – ez is színház. Az Indul a bakterházban a Banyát játszottam, vén boszorkányt... ott a tiszaborjádii nagyanyám mozgását és gesztusait hoztam vissza. Mondta is Bendegúz, a gyerekszereplő, Erzsi néni pont olyan, mint a szomszéd öregasszony, az ivott is rendesen!
- Végül hogyan jött a színház?
- Sokáig azt mondtam, hogy véletlenül. Most már nem mondom. Nincsenek véletlenek. Az osztálytársaimmal gondoltunk egyet, és elmentünk az Illés-klubba, beiratkoztunk, és volt ott egy papír, rajta rubrika, hogy mi érdekel. Én beírtam, hogy a színjátszás. És aztán egyszer csak belekerültem egy színjátszó csapatba. Akkor elkezdtem gondolkodni, hogy a színművészetire kéne felvételizni. A második fordulónál éreztem, hogy nem megy. De bejutottam a Huszonötödik Színházba stúdiósnak. Akkoriban indult, és az igazgatójának, Gyurkó Lászlónak a politika valahogy szabad kezet adott. Sok izgalmas előadás született. Aztán megalakult a Várszínház és néhányan bekerültünk oda. Itt ismerkedtem meg a Stúdió K-val, Fodor Tamásékkal, náluk is játszottam, báboztam az Orfeóban. Amatőr csoportok voltak, szerelemből játszottunk. Azóta sem jártam annyit fesztiválra, mint velük.
- Akkoriban történt valami a hangoddal.
- A bábokkal sokszor erőltetni kellett, férfihangokat kellett produkálni, meg más torz hangokat, és ez a hangszálaimnak nem tetszett. Először azt hittem csak, hogy be vagyok rekedve. Fölhívtam az anyukámat, és beleszólt: Bocsánat, kivel beszélek? Mondtam, anyu, én vagyok, a lányod! Kiderült, ráerőltettem. Egy-két hónap alatt megvastagodott a hangszálam, azóta ilyen a hangom. Finoman szólva dizőzös. Na, úgyhogy ki volt lőve, hogy én valaha is Júliát játsszak, már fiatalkoromban nekem a dada jutott.
Megint nevet. Egyáltalán nem keserűen. Kimegy valamiért a szobából, hátradőlök, nézem egy idegen élet tárgyait, könyveket, sok apró emléket, egy festményt, fényképeket, színes sálat, a zsúfoltságban is a rendet. Valami mélyről üzenő, törékeny biztonság van körülötte, szolgáló alázat, alaposság, megbízhatóság és minden hivalkodástól mentes harmónia. És ott bujkál mindenben a készenlét a játékra. Sok tapasztalás nyoma érződik, de keserűség, keserűség az nincs.
Ő AZ ÉN SZIKLÁM
Felhívtam Csengét, a színésznő huszonegy éves lányát. Kedves, kifejező hang, tudta, hogy keresni fogom.
Két dolgot kérdeztem tőle. Mi az, amit szeretne az édesanyjától továbbvinni. És mi az, amit nem.
- Előbb azt mondom, amit nem szeretnék. Hogy nem meri felvállalni magát. Nem mer odamenni az emberekhez. Nem meri elhinni magáról, hogy jó, hogy rendben van. Azért szereti az egyszemélyes monodrámát, amelyet ő szerkesztett, és ő játszik a lakásszínházban, évek óta hatalmas sikerrel. A Shirley Valentine-t. Mert ő Shirley. Otthon ül, és elképzeli a kinti világot.
- De egyszer csak nekiindul...
- Shirley, igen. De anya, anya még nem. Igaz, több rosszat élt meg, mint jót, és ez nem könnyű hátizsák. Amit viszont tovább szeretnék vinni tőle, az a kitartása. Azt eltanulni, hogy három napon belül meg tud újulni, és olyan döbbenetes ötletekkel rukkol elő, amivel mindent megold. Olyan erővel tudja átfordítani a rossz dolgokat, hogy az hihetetlen! És ad, ad, mérlegelés nélkül. Mindenkinek. Ő az én sziklám, kapaszkodóm, mindenem. Van, és csak szeret. Mindig van, és mindig szeret.
Kedves Ecsedi Erzsébet,
kedves Ecsi!
Köszönöm, hogy beavattál az életedbe. Hogy láttam a kézzel írt tacepaókat, a szerepeidet kiragasztva a fürdőszobába, mert még ott is tanulsz. A tanítást, hogy nincs lehetetlen, hogy mindegy, hogy az ember a végeken él, vagy a fényben, csak használjon. Köszönöm a vallomást a kislányodról, aki azóta nevel, mondtad, mióta megszületett. A zalai dombokba szerelmes szavaidat, az üzenetet a röpke mosolyokról. Köszönöm a pohár vörösbort és az esernyőt. Elhallgattad volna a hatvanadik születésnapodat most áprilisban, amit vastapssal ünnepelt a közönség és a társulatod, s a meglepetést, amit neked, egyedül neked rendeztek a lányod és a barátaid ott a színházban. A „végeken”. Ahol otthon vagy, ahol szeretnek, ahonnan kívánom, nyíljanak tágasabb utak. És ahol megint elért egy üzenet. Szigethy Gábor színháztörténészé: „Ecsi sokáig nem ragyogott, csak szolgált. Tette a dolgát, színésznő volt Magyarországon. Akik látták, tudták: úgy használt, hogy ragyogott.
Ecsi, drága! Ragyogj és használj, légy, amíg élsz, boldog szolgálólánya a színpadnak és a közönségnek. Csókolom a szívedet, Isten éltessen sokáig!”
Schäffer Erzsébet
2014 évi 20. szám
NŐK LAPJA
