Szabad-e meztelenkedni?
Szabad-e káromkodni a színpadon? Megváltoztathatja-e a társadalmat egyetlen előadás? Mi volt a legjobb, legrosszabb színházi élményed?
Záporoztak ránk a közhelyesen is szokatlan kérdések. A Hevesi Sándor Színház próbatermében ültünk a kettéosztott, egymással farkasszemet néző széksorokon. Az elrendezés hamarosan értelmet nyert.
Madák Zsuzsanna dramaturg és Mihály Péter színművész ugyanis a színházi világnap kapcsán különös párbeszédre invitálta a teátrum elkötelezett közönségét. Nézők, színházbeliek, civilek és művészek, így együtt, kísérletképpen arra vállalkoztunk, hogy egyfelől felidézzük a színház világával kapcsolatos személyes élményeinket, másfelől véleményt formáljunk pár alapkérdésben, hogy a végén ismét ráébredjünk, színház nélkül lehet élni, csak nem érdemes. (A jelenlévők idevágó rajongása szinte tapintható volt, s folytatásért kiáltott.)
Mindjárt bemelegítésképpen számot adtunk a legelső színházi jó és rossz élményünkről. A hivatásos néző számára ez persze az ősködbe vész, másoknak a négyórás vonatút tette maradandóvá az előadást, amiért ennyit utazott Zalából Kaposvárra. Sokan idéztek amatőr előadásokat, például a Rómeó és Júliát, amely ráébresztette a nézőtéren ülő ifjú lányt, tulajdonképpen milyen jó a szerelembe szerelmesnek lenni. Bellus Attila színművész megosztotta hallgatóságával, a Magyar Elektrát nézve a saját családjának tragédiájára ébredhetett rá. „Felismertem az életem, én is anyámat akartam megbosszulni gyerekkoromban, hogy enyhítsek a bánatán."
Kiderült, szinte sorsfordítóan fontos lehet, ha időben olvassuk a Kis herceget, ha jókor hallgatunk egy rádiójátékot (így volt Sztarenki Pál művészeti vezető az Egy szerelem három éjszakájával), ha pont elkap bennünket Borsos Miklós képzőművészeti alkotásainak hangulata. Ha egy szobor mellkasának hiányzó részét keresve vetünk számot életünk párjának halálával. „A világ kereke kattant egyet, amikor Boris Vian Tajtékos napok című könyvét elolvastam", toldotta meg az előbbieket Kiss Ernő Jászai-díjas színművész.
Lázasan kutattuk a hatás és a változás különbségét, egymásra vetített érvényességét, s azt az előadást, ami meg tudná másítani az életünket, a társadalmunkat. A választ a vonulással adtuk meg. Az igen és a nem választ adó táborok ültek ide-oda, így a testmozgást sem kellett nélkülöznünk a hosszú, mégis érdekfeszítő estén.
A többség nem várja el, hogy valamiben is megváltoztassák őt az alkotók, a kiváltott hatás alapján inkább maga dönt. Izgalmas járkálást okozott a kérdés: szórakoztasson-e a színház? Sztarenki Pál szerint a nehezebb hangvételű darabok is lehetnek szórakoztatóak, míg a könnyedek unalmasak. Nyilvánvaló volt, a gyönyörködtetésről és a katarzisról is mást-mást gondolunk. Kovács Olga mint érzékeny színművész szereti, ha pozitív katarzist él át, bármit is jelentsen ez. Az ismert nézői vélemény is kapott szavazatot, miszerint kikapcsolódni megyünk színházba, amelyettemplomként illene tisztelnünk.
Ha nem beszélnének benne trágár módon, vélte a vélemény képviselője. Drámai eredményt hozott a „szabad-e csúnyán beszélni a színpadon?" dilemma. A sereglet egyetlen tagja maradt a „nem" oldalon. „Pedig azt hittem, senki sem szereti, ha káromkodnak..."
A valóságábrázolás mellett kardoskodók minden érvet felsorakoztattak, amit csak a készlet kínált. Mi lett volna a Portugál című darab hitelességével, ha választékosan szóltak volna egymáshoz a kocsmalakók.
Ugyanígy jártunk a meztelenkedéssel. Ódzkodunk, de mégiscsak helye van, hiszen az élet jelenül meg abban is. Végül színtársulattá alakultunk, hogy kiagyaljuk, miként lehet egyik évről a másikra megduplázni a nézőszámot. Mivelhogy ezt követeli a fenntartó. Na, nem itt, hanem egy képzeletbeli kisvárosban. Az oktalannak tűnő ukázon alig páran lepődtünk meg. Szokva vagyunk az ilyesmihez. Nem csak nézőként.
Arany Horváth Zsuzsa
2014. április 02.
