A kíváncsiság hajt
A színház megítélése valahol roppant egyszerű. Amire kíváncsiak, amit néznek, amivel azonosulni tudnak, esetleg amivel nem tudnak azonosulni, de nézik, mert kíváncsiak rá, az a színház.
Amit viszont nem néznek, az nem színház. Az csak egy épület, amit feleslegesen tartanak fenn az illetékesek.
Egyszóval a színház a kíváncsiság terepe és kielégülési lehetősége, ahová azért megyünk, mi, különböző foglalkozású, kultúrájú, ha tetszik műveltségű és szociológiailag bárhová besorolt társadalmi figurák, mert ezeket a besorolásokat a színházban levetjük magunkról egy közös kíváncsiság kapcsán, annak a közös érdeklődés kapcsán, hogy ott mit is akarnak nekünk mesélni.
Aztán a közös élmény után megint szépen szétválunk, és ki-ki a maga feldolgozási élménye szintjén felháborodik, azonosul, kétkedésének ad hangot, de mindenképpen beszél a színház által felvetett kérdésekről, melyek lehetnek persze esztétikai, formai, vagy akár tartalmi jellegűek, de mindenképpen közös ügyeink nyilvános kibeszélési terepe.
Tehát a színház mindig állásfoglalásra kényszerít, és addig marad ez így, amíg ez a kíváncsiság fenntartható, hogy aztán az adott színház kapcsán és előadásai után elragadott brávózásban, esetleg elutasításban, sőt, nyilvános felháborodásban törjön ki a publikum az maga a folyamat egészséges része. Csak azért, hogy legközelebb is részese lehessen akár a brávózásnak, akár az elutasításnak. Mert a néző folyamatosan úgy érezheti, hogy megszólított. És kérdésekkel, felvetésekkel kelti fel a néző érdeklődését nem pedig válaszokkal. Hiszen a válaszok otthon vannak, bennünk bujkálnak, a kérdések pedig egy színházi előadás szövetében.
Aztán a kérdések otthon lesznek, bennünk szunnyadnak, hogy újabb válaszokat várjunk a színháztól, mely értelemszerűen megint csak kérdéseket tud feltenni. És így, a színházi kultúra kialakulása óta, mindig az a kíváncsiság hajt minket a színházba, hogy ott valamiféle válaszokat kapjunk arra az ősi kérdésre, mi végre is vagyunk itt a világon, és hogyan tudjuk megtanulni túlélni önmagunkat?
A régi keleti – talán kínai? - kultúrában létezik egy hagyomány, miszerint az apának legalább egyszer el kell vinnie a fiát színházba. S mikor ez megtörténik, mennek haza, s az apa és fiú beszélgetnek. Apa, ki volt az az aranyruhás férfi az előadásban?- kérdezi a fiú. Ő a legfontosabb az életünkben, mert ő volt a császár figurája - mondja az apa. Mennek tovább, a gyermek megint kérdez. Apa, ki volt a sárga ruhát viselő férfi? A második legfontosabb ember az életünkben, mert ő a császár végrehajtója - szólt a válasz. Mennek tovább, a gyermek megint kérdez. Apa, és ki volt a fekete ruhás ember? Az apa hosszasan hallgat, végül megszólal. Ő az, akin végrehajtják a parancsokat és aki megszenvedi a sárga és arany szín minden árnyalatát. A gyermek nem érti. Ő az, aki nélkül nem létezne a másik két szín. Ő a felesleges ember. Róla szólt az előadás. Aha, mondja a gyermek. Mennek tovább, a gyermek megint kérdezne, de az apa megelőzi. Igen, ezek vagyunk mi.
A kisfiú nem kérdezett már többet, míg mentek hazafelé. Csak erősen megszorította az apja kezét. A felesleges emberét.
Sztarenki Pál, a Hevesi Sándor Színház művészeti vezetője
2014. február 8.
