Hajdu Sándorra emlékeznek a zalai zenészek és színházi kollégák
Hajdu Sándor, Nagykanizsa Város Vegyeskarának Örökös Karnagya, zeneszerző, zenész december 30-án 11,30-kor örökre elment.
Középiskolai tanulmányait a győri Zenei Gimnáziumban kezdte zongora, trombita és zeneszerzés szakokon, majd a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában zeneszerzést tanult. Elvégezte a Liszt Ferenc Zeneakadémia karnagyképzőjét, mindig büszkén beszélt tanáráról, Kodály Zoltánról.
1962-ben korrepetitor a Színművészeti Főiskolán és a Budapest Táncegyüttesnél,
majd karnagy a Ganz-Mávag Férfikarnál, a KISZ Központi Kórusnál és a Filmgyárban. 1967-től a Bergendy együttes zeneszerzője, trombitása, sok örökzöld sláger szerzője. 1986-tól karmester Kecskeméten, 1989-től Békéscsabán, 1992-2005-ig a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház zenei vezetője, egyben a zalaegerszegi Vegyeskar vezetője. 2005 év elején vette át Nagykanizsa Város Vegyeskarának vezetését. Nemzetközi fesztiválokon vettek részt Szardinián és a lengyelországi Bielsko-Bialában, felléptek szerte az országban, 2010 májusában a KÓTA minősítő hangversenyén „Hangversenykórus" címet értek el. Misét, gyászmisét komponált, kanizsai költők verseit zenésítette meg, népdalokat dolgozott fel, amelyeket kórusával rendszeresen elő is adott. Munkásságát a város vezetése „Nagykanizsa Kultúrájáért" kitüntető címmel ismerte el 2012-ben.
Az egészségi állapota romlása és az októberi szívműtétje után december 22-én tért vissza kórusához.
– Igazi közösségi ember volt – emlékezett rá Stefán Gábor, a Hevesi Sándor Színház korábbi igazgatója az együtt töltött évek kapcsán. – Értette a színház nyelvét, ha kellett, általában gyorsan dolgozott, de igényes munkát adott ki a keze közül. Problémamegoldó képessége, rugalmassága értő munkatárssá tette őt. Sok kedves sztorit őrzünk róla.
Hajdu Sándor nyolc évig, 2003-ig a Zalaegerszegi Városi Vegyeskart vezette.
– Mindent tőle tanultam, nekem olyan volt, mintha az apám lett volna – emlékezett rá Kovács Kata karnagy, aki Hajdu Sándortól vette át a kórus irányítását. – Kislányként, 14 évesen találkoztam vele először a Hevesi Sándor Színházban, ahol később a kollégája lehettem – folytatta Kovács Kata. – Ő zenei vezetőként dolgozott, én pedig énektanárként. A vegyeskarnak sok kórusművet írt, nagyszabású misét is komponált, a szólamvezetőkből alakult Happy Singers együttesben pedig hangszerelőként és zongorakísérőként működött közre. Zseni volt, és nagyon hiányzik, hihetetlen, hogy távozott. Legutóbb is ott volt a vegyeskar koncertjén, s a napokban még skypoltunk. Mindvégig összejártunk, együtt szilvesztereztünk. Mindig ő volt a társaság középpontja, ha bementünk egy szórakozóhelyre, két perc múlva már ő ült a zongoránál, és fel sem állt hajnalig...
– A legtöbbet Nagykanizsa veszítette a halálával – hallottuk Kálovics Ferenctől, a kanizsai városi vegyeskar tagjától. – Sanyi bármerre járt a világban, mindenhová elvitte szülővárosa hírét, mindig is büszke volt kanizsaiaságára. Nem csak szakmailag volt a csúcson, hanem emberileg is. Nem munkált benne semmiféle sztárallűr, vagy nagyképűség, pedig lehetett volna alapja rá, hiszen számos örökzöld szerzője, vagy társszerzőjeként ismerhette a közönség. És rendkívül sokat veszített vele a kórusélet is, hiszen éppen most kapott felkérést a Szegedi Operától egy opera komponálására. Még a kórházban is komponált, kottalapok hevertek az ágyon, a kórteremben mindenütt.
Hajdu Sándornak szívműtétje után a doktorok szigorú pihenést írtak elő, amit többé-kevésbé be is tartott. Karácsony előtt a kanizsai vegyeskar Kiskanizsán lépett fel a templomban. Hívták, hogy jöjjön el ő is 10 hónapnyi gyengélkedése után, de felesége szerette volna, ha Sanyi bácsi érdekében betartják az orvosi előírást. Aztán végül mégsem bírt otthon maradni, vonatra szállt és eljött szülővárosába. Nem látszott rajta a betegség, vidám volt, jókedvű, még a közönséget is megénekeltette – ahogy Kálovics Ferenc fogalmazott – amolyan igazi „clown", színpadi ember módjára. Utoljára...
Arany Horváth Zsuzsa, Horváth-Balogh Attila, Szabó Judit
2014. január 2.
