Jó úton haladunk
Nyughatatlan természet, írták róla, s valóban nem szeret sokáig egy helyben ülni, mondja maga is. Ismert, elismert színészként új kihívást keresett: három éve igazgatja a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházat Besenczi Árpád. 
Jogi diplomával a zsebében a Pécsi Nemzeti Színházhoz hívták: nem szokványos pályakezdés, de persze nem minden előzmény nélküli. A színművészettel már gimnazistaként barátságot kötött, a színpadtól sosem távolodott el. Remek szerepeket játszott, az elismerések sem várattak magukra, országos népszerűséget azonban – természetesen – a televízió hozott számára először a Csíííz! című műsorral, majd következett az Üvegtigris című mozi. Hangját gyakran kölcsönzi külföldi kollégáinak, három éve pedig a színházigazgatást is gyakorolja, mint legutóbb kapott elismerése is bizonyítja, nem rosszul: Besenczi Árpád Zalai Príma Díjat vehetett át néhány héttel azután, hogy a Vidéki Színházak Fesztiválján a legjobb férfi alakításért járó díj is az övé lett.
- Mi a nehezebb ezen a pályán: elérni a sikert vagy megfelelni a siker nyomán támasztott elvárásoknak?
- Egyik sem könnyű. Az, hogy rövid idő elteltével felterjesztettek a Zalai Príma Díjra, önmagában is nagyon megtisztelő volt – mindössze három éve élek, dolgozom a zalai megyeszékhelyen. Ebből a szempontból biztosan van, aki talán jobban megérdemelte volna nálam, régóta itt él, itt tevékenykedik... A kuratórium mégis rám gondolt, ez azt jelenti, hogy elismerik azt, amit csinálok. A díjat adják, azt kapja az ember, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól. Az pedig ráadás, hogy nem csak mint színészre figyeltek fel rám, hanem arra a tevékenységre is, amit egy számomra új munkakörben végzek. Ráadásul a társulat irányításával járó feladatokat új helyszínen, új élethelyzetben, új emberek között kezdtem. A díj persze nagyobb felelősséget ró az emberre, de alapvetően nincs bennem megfelelési kényszer. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ezek az elismerések sosem egy ember munkáját dicsérik, hiszen ha a kollégák nem végzik jól a dolgukat, akkor minden hiába. Jól alakult ez az év a társulat számára, hiszen Ecsedi Erzsébetet választotta a szakmai zsűri a legjobb színésznőnek a Pécsi Országos Színházi Találkozón, Pap Lujza pedig december 20-án veheti át a Domján Edit-díjat, amit minden évben egy vidéki színésznőnek ítélnek oda. Alapvetően, úgy látom, szakmailag is jó úton haladunk, egyre előbbre lép a társulat, és a közönség szintén kedveli, amit csinálunk.
- Kívülről töretlennek tűnik a pályája. Valóban az, vagy felmerül néha, hogy jobb lett volna inkább joggal foglalkozni?
- Ez sosem merült fel bennem... Külön kell választani a színészi szakmai utat és az igazgatóként megélt időszakot. Színészként, noha nyilván a szorgalom, a tehetség is megvolt bennem, szerencsém is volt. Mindig találkoztam olyan kollégákkal, akik adott esetben olyan helyzetbe hoztak, hogy meg tudjam mutatni magam. Nyilván igazgatóként is van segítségem, de persze akadnak pillanatok, amikor ülök otthon és felteszem magamnak a kérdést: miért is kellett ez nekem? Ez azonban ritka. Mostanában az a 60 millió forint aggaszt, ami a megye, mint fenntartó kiválásával eltűnt a költségvetésünkből. A város, a már egyedüli fenntartónk, eddig is tette a dolgát, most is teszi, de sajnos ezt a hiányzó összeget nem sikerült még pótolni a központi költségvetésből, és a működőképesség határán vagyunk. Ezeken a nehézségeken azonban úrrá kell lenni, hiszen sem a közönség szórakoztatása, sem a társulat munkája nem szenvedhet csorbát.
- Abban, hogy a népszerűség, az ismertség ellenére is két lábbal áll a földön, az otthonról hozott értékrend mennyiben segít?
- Maximálisan. Édesapám a példaképem, aki az építőiparban dolgozott, középvezető volt, de sosem éreztette a beosztottjaival, hogy több lenne náluk. Pontosan tudta, hogy az ő munkájuk nélkül nem jönnének az eredmények... Magam is így gondolkozom, talán a génjeimben is benne van a közvetlenség, az, hogy „ne szálljak el” magamtól.
- Jelenleg hány szerepben láthatja a közönség, hány rendezés várja?
- Sűrű ez az időszak, hiszen az évad első előadásában, a Csíksomlyói passióban is játszom, nemrégiben volt a bemutatója Pécsett az Indul a bakterház című darabnak, melyben Szabó baktert alakítom, november 4-én pedig Egerben kezdek próbálni: Blaskó Balázs igazgató látta a Hajmeresztőt és megkért, rendezzem meg a Gárdonyi Géza Színházban és játsszam is el a felügyelőt. Januárban aztán Szép Ernő Vőlegény című komédiája következik itt, Zalaegerszegen. Szívem csücske ez a darab, kétszer játszottam a címszerepet, ezúttal pedig Csuszik Zsiga, a papa szerepe lesz az enyém. Mindeközben három bemutatót tartunk a teátrumban, a Köztársaság című drámáét és a Cyber Cyrano című produkcióét, valamint A muzsika hangja című musicalét.
- Magánéletéről kevés szó esik.
- Megpróbálom megóvni.
- Jut rá idő egyáltalán?
- Tény, gyakran vagyok úton, de ez nem okoz gondot, számomra természetes, és amúgy sem szeretek sokáig egy helyben lenni. Miközben ülök a kocsiban, zenét hallgatok, az teljesen kikapcsol. Most, ha Pécsett játszom, napközben van idő a lazításra, találkozom ismerősökkel vagy kimegyek a szőlőbe édesapámmal. Ha tehetem, megyek a kisfiamhoz Budapestre, ő 13 éves és az édesanyjával él.
- Mi a helyzet a sporttal, a futballal?
- Itt, a zalai megyeszékhelyen van egy komoly csapat – Nagy Ferenc, a szervezési osztály vezetője vitt el hozzájuk -, korábbi NB-s futballisták, közéleti személyiségek játszanak benne, de mostanság mindig színpadon vagyok, amikor rúgják a labdát. Egy hónapja Gáspár László útmutatása mellett tréningezek, erre szükség van az állóképesség, az izomzat, az általános közérzet, az egészség szempontjából is, de akár a pocakjából is adhat le az ember. A kondim most jó, csak a labda hiányzik, de nemrégiben beszéltem Nemcsák Károly kollégámmal, és említette, hogy három mérkőzése is lesz a színészválogatottnak, melynek tagja vagyok. Megpróbálok odaérni meccsekre.
Péter Gyöngyi
Zalaegerszegi 7 Nap
