Beszélgetés Helvaci Ersan David színművésszel
Illúziót teremt a színpadon, érti önmagát és a világot: ő Helvaci inkább Ersan, mint Dávid, a Hevesi Sándor Színház színművésze, aki 2017 óta lopja be magát a nézők szívébe szerepei által.
Ugyan Budapesten született, majd Kaposváron végezte tanulmányait, de tökéletesen beilleszkedett a zalaegerszegi közegbe, már csak azért is, mert gyűlöli a nagyvárosok zsúfoltságát. Mint kiderült, nehezen nyílik meg, azonban, ha valakinek mégis sikerül közel kerülni hozzá, akkor képes önmagát adni.
Előzetesen már kiderült, hogy Te valóban az a kisgyermek voltál, aki valóban sok minden szeretett volna lenni, „tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász”. Miért lettél hát színész?
-Pont ezért, azt hiszem. Illetve a miértet azt hiszem, nem lehet az én esetemben pontosan meghatározni, inkább a hogyant. Egy kisgyerek nagyon sok mindenné szeretne válni, én magam egyszer állatorvosnak, máskor focistának, megint máskor űrhajósnak készültem. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy a színész bármi lehet. Játszhat állatorvost, focistát, vagy akármi mást, amit megkövetel a szerepe. Persze ha közben ebbe jobban belemélyedsz, rájössz, hogy valójában akármivé átváltozhatsz, de csak 1,5 órára, ami mindössze egy illúzió. A néző persze elhiszi a varázslatot, de amint lement a függöny, újra meg kell találnod önmagad. És nem csak úgy általában, hanem ebben az egész „varázsvilágban”, amit a színház teremt. Szerencsés vagyok, mert én úgy érzem, hogy megtaláltam önmagam, a helyem.
Honnan építkezel egy-egy szerep megformálásakor?
-Önmagamból igyekszem felkeresni az alapokat, a saját hozott érzéseimből, a fantáziámból. Ha nem éltem meg egy érzést, akkor ez utóbbihoz nyúlok. Hiszen nem kell gyilkolnunk ahhoz, hogy hitelesen formáljunk meg egy gyilkost, erre van a fantáziád. Nekem pedig már elég fejlett volt, már kiskoromban is. Talán ez is közrejátszott a pályaválasztásomkor.
Tudatos volt a pályaválasztásod?
-Nem annyira, mint másoknál. Rólam nem derült ki 3 évesen, hogy színész leszek, én menet közben alakultam. Volt saját üzletem, már fiatalon, amikor megtapasztaltam, hogy a pénz csak akkor boldogít teljes mértékben, ha olyannal, keresed, amit szeretsz. És akkor váltottam, elkezdtem szakmát tanulni. Úgy gondoltam, hogy filmes, vagy színházi fodrász leszek, és amikor arra készültem, hogy leteszek egy ehhez szükséges OKJ-s képzést, a Színész II-esen akadt meg a szemem. Rájöttem, hogy szívesen megpróbálnám, és elsőre sikerült. Később, több osztálytáram hívott, hogy menjünk együtt a kaposvári egyetemre felvételizni, holott én ezt akkor még nem vettem ennyire komolyan. Itt kellett eldöntenem, hogy mihez szeretnék kezdeni, így hát elmentem a felvételire, felvettek és most itt vagyok. Kerülő úton jutottam el idáig, de valahol mindig bennem volt a színház iránti szeretet, az érdeklődés.
Nem sokszor voltam gyerekkoromban színházban, de azon ritka alkalmakkor is képes volt elvarázsolni ez a közeg. Az a tudat, hogy egy azon időben a színpad előtt ülő nézők a színészekkel és műszakosokkal együtt ugyanazon az illúzión esnek át, egyszerűen varázslatos. Ez maga a jelenben való lét maga.
Megvisel a színpadra lépésed előtti időszak, van lámpalázad?
-Most már igen, holott ez korábban nem volt rám jellemző. A nagyok azt mondják, két féle színész létezik: a zsigeri és az agyas. Valamiért hozzám a zsigeri állt közel, és nem volt bennem nagyobb feszültség az előadások előtt, mint máskor. Kaptam egy instrukciót és engedtem, hogy „jöjjön”. Sokkal felszabadultabbá tesz, ha bízol magadban. Aztán később valahogy ez az egész megváltozott bennem, valahol a negyedév környékén. Mindennek meg akarom találni az ok-okozatát, a miértjét. Persze az is lehet, hogy már annyi mindent olvastam, hallottam a szakmáról, hogy egészen egyszerűen túlgondolom, nem pedig az ösztöneimre hagyatkozom. Ez most egy kicsit furcsa állapot, de próbálok figyelni magamra. Ebben nagyon sokat segít a próbafolyamat.
Mennyire vagy képes beleélni magad a szerepekbe? Hazaviszed őket?
-Mindig. Persze esetenként aztán okoz ez vicces helyzeteket, amikor például otthon csak a konyhába menet igyekszel felvenni egy karaktert, utánozva a járását, mozdulatait, s közben az otthoniaknak nem szólsz egy szót sem és fogalmuk sincs, hogy mi ütött beléd.
Van aztán egy úgynevezett karakter les, amikor az utcán figyeled az embereket, keresve azt az egyetlen mozdulatot, jelenséget, amit meg akarsz jeleníteni a színpadon. Ez is hozhat magával furcsa eseteket, főleg, amikor rátalálsz az alanyra és esetleg akaratlanul is a nyomába eredsz, miközben elkezded utánozni őt. Hát, ilyenkor az a kellemetlen, ha az illető ezt észre is veszi, és persze nem érti, hogy mi van....Ezt a módszert még az iskolában tanították nekünk, s azóta velejárója lett a színpadon való létemnek.
Mivel foglalod le magad a szabadidőben?
-Nagyon sok mindennel azt hiszem. Ezek egyébként – a hobbik – abban is segítenek, hogy az ember ne veszítse el saját magát egy-két szerep megformálása közben. Én magam nagyon szeretek sakkozni, futni, labdajátékokat játszani, vagy olvasni, filmeket nézni. Illetve tervezem, hogy megtanulok lovagolni. Szeretem az állatokat, szeretek időt tölteni a barátaimmal, akikből ugyan nincs sok, de ők valóban igazi barátok.
Ami nagyon vonz az a víz, talán azért is, mert Csepelen nőttem fel, ahol két oldalról is a Duna vett körül. A víz mellett valahogy megnyugszom, újra feltöltődöm. Év közben általában arra spórolok, hogy nyáron egyszer el tudjak menni nyaralni valahova, s mindig más „vizes” úti célt választok. Szeretem felfedezni a világot.
Írok verseket, haikukat, nagyon szeretem Fodor Ákos írásait, ahogy három sorban képes velős dolgokat megfogalmazni.
Pesti srácként hogy viszonyultál Zalaegerszeghez, mikor ideérkeztél?
Nem zavart, hogy nem nagyváros, olyan, mint amit megszoktál?
-Nem, sőt. Ugyan budapesti vagyok, ahol mindig nagy a nyüzsgés, de valójában én kicsit idegenkedem a tömegtől. Nem szeretem azt a bizonyos hering effektust, amikor az embernek nincs saját tere, mert valaki mindig beletolakszik. Itt Zalaegerszegen ez pont az ellenkezője. Nincs nagy forgatag, de van nyugalom. Persze először féltem, hiszen gyakorlatilag idegenként érkeztem, de aztán olyan jó és elfogadó közeg várt itt, hogy nagyon gyorsan sikerült feloldódnom. Tanulok az idősebbektől, és jó érzés, hogy egyenrangúként kezelnek minket, fiatalabbakat. A zalaegerszegi közönség pedig rendkívül hálás, örülök, hogy adhatok nekik, hogy értik, mit szeretnék nyújtani számukra. Fontos, hogy egy színészben mindig megmaradjon a gyermeki kíváncsiság a figurája iránt, hogy ne váljunk gyárrá, ami előadásokat gyárt, hanem megmaradjunk művésznek. Ez, itt, Zalaegerszegen szerencsére ilyen. Művészetet adunk, játszunk és hiszem, hogy ez így is marad.
Sárvári Viktória
Zalaegerszegi 7 Nap
