“A SZÍNHÁZ GENERÁCIÓS ÖSSZEESKÜVÉS” – RUSZT JÓZSEFRE EMLÉKEZÜNK
1937. július 4-én született Ruszt József Kossuth- és Jászai Mari-díjas színigazgató, színházi rendező, érdemes és kiváló művész. Múltidéző összeállítással emlékezünk a mesterre.
Isaszegen született, ahol édesapja borbély üzletet működtetett. Miután a Rákosi-érában államosították a vállalkozást, a fiatal Ruszt festeni kezdett és az eladott képek árával segítette családját. Megbélyegzést jelentő “egyéb” származása miatt közgazdasági technikumban érettségizett, utána a Vasas Szakszervezet pénzügyi revizora lett. Többször felvételizett sikertelenül a Képzőművészeti Főiskolára, aztán 1958-ban egyszerre jelentkezett az ELTE bölcsészkarára, a Kertészeti Főiskolára és a színművészeti főiskolára – és mindhárom helyre felvették. A színi pálya mellett döntött, 1963-ban fejezte be tanulmányait a Színház-és Filmművészeti Főiskolán, Nádasdy Kálmán osztályában.
Még főiskolára járt, amikor 1961-ben az Egyetemi Színpadon rendezni kezdett, és diplomájának megszerzése után is párhuzamosan dolgozott hivatásosokkal és amatőrökkel. 1963-tól egy évtizeden át a debreceni Csokonai Színház rendezője volt, közben az ELTE egyetemi színjátszóival is nemzetközi sikert arató kísérleti előadásokat vitt színre. A Debrecen és a főváros között naponta ingázó Ruszt az Universitas Együttessel szabadon kísérletezhetett, alakíthatta, csiszolhatta pedagógiai módszereit. Az Universitas az ország első alternatív színházi műhelyévé vált, amelynek Jordán Tamást, Fodor Tamást, Halász Pétert köszönheti a színházi szakma.
A Színházi adattár nevére keresve 181 rendezést – közte több operát is – listáz. 1973-tól öt évig Kecskeméten, a Katona József Színházban volt főrendező, majd 1978-1979-ben a Népszínház főrendezője, újabb három évig művészeti vezetője lett, 1980-1982-ben a Szegedi Nemzeti Színház művészeti tanácsadója volt. 1982-ben megalapította a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházat, amelynek két évig megbízott igazgatója és művészeti vezetője, 1984-től 1987-ig igazgató-főrendezője, 1987-88-ban művészeti tanácsadója volt. Pályájának zalai szakaszát országos visszhang, számos hazai és nemzetközi elismerés kísérte, a társulat előadásait ebben az időszakban honorálták először rangos díjakkal itthon és külföldön. Kitalálta a középiskolásoknak szánt, a műfaj kulisszatitkait is megmutató beavató színházat.
Az 1987-88-as évadban a Nemzeti Színházban rendezett, ezután a szegedi Nemzeti Színház társulatának újjászervezésében vett részt főrendezői, illetve művészeti vezetői minőségben. 1991-ben a szegedi társulatból kivált művészekkel megalapította a Független Színpadot, ez az alternatív színház 1991-től Budapesten működött. Ruszt 1994-től 1998-ig a Budapesti Kamaraszínház tagja, 1995-98 között művészeti vezetője volt.
Ruszt József 68 évesen, 2005. július 29-én halt meg Zalaegerszegen. Művészi munkáját 1975-ben Jászai Mari-díjjal, 1989-ben Magyar Művészetért Díjjal ismerték el. 1975-ben lett érdemes, 1977-ben kiváló művész. A Kossuth-díjat 1993-ban kapta, 1997-től volt a zalaegerszegi színház örökös tagja. 2008 óta nevét viseli a Kecskeméti Katona József Színház egyik játszóhelye, Zalaegerszegen pedig a színházban állandó kiállítás őrzi emlékét.
A művészről saját szavaival:
Antropomorf: A színház közkedvelt és hatásos intézmény. Az emberek szeretik benne a kikapcsolódás lehetőségét, a különféle kellemes, kulináris elemeket és hatásokat, és persze valami olyasmit, amit végső soron színművészetnek, átlényegülésnek nevezhetünk, amelyben megtörténik a csoda: valami külső formáját és alakját megtartva belül teljesen átalakul és megváltozik. S ez egyaránt érvényes a színészre és a közönségre. Az idő emléket állít az eszményi nézőnek és az eszményi színésznek. Az állítólagos történet még a klasszikus időkben esett meg, amikor vándorszínész truppok járták be Amerikát, és pajtákban játszottak. Az egyik Othello-előadás során a helység derék seriffje annyira felháborodott a kifejlet borzalmain, hogy felállt, és lelőtte a címszerepet alakító színészt, majd amikor tudatára ébredt tragikus cselekedetének, önmagával is végzett. Közös sírba temették őket, obeliszket emeltek nekik a következő felirattal: „Az eszményi színésznek és az eszményi nézőnek!” Ha nem igaz a történet, akkor is szép. A színjátszás a szó legszorosabb értelmében „emberarcú” művészet – és itt most felejtsük el a színész arcát így vagy úgy eltorzító és átalakító maszkokat. Mondhatnánk úgy is, hogy a színészet az összes művészet közül a leginkább antropomorf, mert nem egy mozdulatlan cselekvő embert ábrázol, mint egy szobor, nem egyetlen ember képének egyetlen pillanatát nyújtja, mint egy portré, s nem egy ember vagy embercsoport elképzelendő történetét rajzolja meg, mint egy novella vagy regény.
Generációs összeesküvés: A színház – kettős értelemben is, koncentrikusan és excentrikusan is – generációs összefogás eredménye, és ez különösen azokban a történelmi szakaszokban lényeges, amikor nagy lemaradásokat gyorsan akar a társadalom behozni. Ezekben mindig generációs szakadások vannak. Magyarul: egy színház generációs összeesküvés, és akkor talál hangot, és akkor lesz érvényes, ha a közönségben megtalálja a saját generációját. Éppen ezért tör előre világméretekben – Amerikától ma már, sajnos, Franciaországig és Angliáig – a kommersz és az úgynevezett tömegkultúra – bár ezt a kifejezést én nem szeretem, mert kategorizálni akar –, mert ki akarja tágítani ezt az összeesküvést a legszélesebb társadalmi rétegekre és összemosni benne a generációkat. De Londonban is ugyanolyan padláson vagy pincében fogsz verssel adekvát színházat, dallal adekvát zenét hallani, és nem a stadionokban. Itt, a második világháború óta, stadionok vannak, mindenféle értelemben.
Túlélés: A színház tulajdonképpen az operában meg a balettban fogja megtalálni a túlélés lehetőségét, mert egyszerien természeti, ahogy a lány mozdulata szép, vagy a fiútest szép a maga mozgásában. Mint egy szép kutya. A társadalmi mondandó vagy feladat funkciói kiürülnek – visszautalok arra, hogy tanítanak, és nem nevelnek –; a civilizáció kiüríti a kultúrát önmagából, és panelekkel helyettesíti, ezzel leszűkíti, leszegényíti a saját motivációit... és az érzelmek megtanulják azt a kicsi, ilyen-olyan hedonizmust, ami hasonlít a kamaszkori szerelmi élményhez.
Világ: Az biztos, az emberiség föl fog lázadni, akármilyen ostobának tűnik ez a mondat így önmagában. Ezzel a globalizációval elindul egy rettentő nagy helycsere: aki itt van, az odamegy, aki ott van, az idejön, mindenki zavar mindenkit... egyre strukturáltabb rendben persze. Miért kell Zalaszentgróton kínai diszkont? Mert húsz forinttal olcsóbban lehet tornacipőt kapni? Persze, de mit jelez ez? Én nem azt mondom, hogy a kínaiak menjenek haza, vagy ne jöjjenek el onnan! Csak zavarban vagyok, mert nem tudom ezeket a jeleket értelmezni.
Sebesség: S ha ezekre a nagy, okos emberekre gondolok, meg amiket ők elgondolnak, akkor én is nagyon riadtan nézek a jövőbe, mert ez a sebesség, amit a mai világ diktál, egyszerűen antropológiai nonszensz, nekünk ez nincs beépítve. Ehhez egyszerűen egy új antropológiai lénynek kell eljönnie... Én ehhez nem értek, és marhaságokat mondani felelőtlenül nem akarok... Nem lehet tudni, hova rohanunk, csak rohanunk. Azt tartom a legnagyobb problémának, hogy rettenetesen leszűkülnek és lesoványodnak azok az emocionális mezők, amelyek az eddigi emberi történelem értelmét meg a szépségét produkálták, hogy érdemes élni. Hát érdemes élni? Érdemes gyerekeket nemzeni!?
Lényeges: A lényeges – ha akarod, mottó is lehet – az, miért csináljuk. Azt mondja Béranger: „Csak azért élek, hogy dalokat költsek. Ha ön megfoszt helyemtől, nagyuram, dalokat költök majd, hogy éljek!” Itt tartunk. (...)
Nevelés: Ma már, amikor az iskolákban inkább oktatnak, és kevésbé nevelnek, számomra ez az úgynevezett nevelési funkció alapkérdés, s ezt sohasem fogom tudni megtagadni, hiszen akkor az egész életemet tagadnám el: azt is, amit csináltam, s azt is, amit kaptam. Tehát: én ezt nagyon fontosnak tartom, de nem azt, hogy én részt vegyek benne. Azt tartom fontosnak, hogy ez a színház működjön, miközben az egész magyar színházi élet lassú átalakulásban van, s elértéktelenedik. Mondhatom a kommerszet és sok egyebet, ami ellepte a színházat. Mondhatom a buta, ostoba szlogenszerű kliséket, amelyek – lényegüknél fogva – nem gondolatok. Magyarul: nincs igazi élet, nincs igazi szellem a színházi életben, vagy csak nagyon ritkán. Sajnálnám, ha egy ilyen – tudatos képzavarral – kézműves mesterség iparilag gyártott panelkultúrává alakulna, mert akkor a szemek, a kezek, az érzékek elfelejtik, hogy kell azt csinálni. A színház a kultúrának egy olyan része és folyamatossága, amelynek eltűnésével eltűnnek a hegyek, eltűnnek a folyók, mint ahogy eltűnik a líra is.
Naplórészlet – egy párizsi út után:
1965. május 31. (Bp.)
Vittem Bächeréknek egy fél literes tokaji szamorodnit. Nagyon hosszan elbeszélgettünk, bár a társalgás egy kissé nehezen indult. Erzsi, Pisti nővére kissé arisztokratikus jelenség, igen nagy igényekkel s szellemi téren talán egy kissé sznob megelégedettséggel. Férje, Laci nem sokkal lehet tőlem idősebb. Nagyon érdeklődött az itthoni állapotok felől. Így többnyire a Hruscsov leváltása után kialakult helyzetről, és Erzsivel Pistiről beszélgettünk. Sikerült tőlük 100 frankot szereznem, amit itthon kifizetek. Ez volt az egyik legjobb üzlet, amit kinn kötöttem, hiszen 100 frank mindössze 600 forintomba került. Nagyon érdekes, és számomra taszító jelenség a kinti életforma. Az emberek zárkózottak és maguknak élők. Attól, hogy kint minden üzlet és minden kereskedelem, minden szervezett és minden „megvan”. Az embereknek nincsenek közös célkitűzéseik, közös örömeik vagy bajaik. Annyira kiszolgáltatottak a vezetésnek, hogy szinte semmiféle társadalmi önállóság nem tudatosodott még bennük. Mi örülünk egy új háznak, mely praktikus és modern kivitelezésű. Örülünk egy jó fordulatot eredményező rendeletnek vagy valamilyen pozitív változásnak... stb. Számukra ezek az örömök ismeretlenek, mert ők nem tesznek és nem is tehetnek ilyesmiért semmit. Mi sem sokat tehetünk itthon, de ha velünk történik valami, akkor mégis van valami esemény az életünkben, társadalmi méretekben. Kinn senkivel semmi nem történik, csak a társas együttélés szűk közösségében. Ezért is van az, hogy kinn igen komoly a családi élet, s mindent meg is tesznek azért, hogy ezt a családi életet biztosítsák és megerősítsék. Ezt a célt szolgálja a gyermekekkel kapcsolatos igen komoly állami segítség. S éppen ezért furcsa, hogy a gyermekholmik, játékok és ruhák szinte azonos árban vannak a felnőtt árukkal.
Amennyire mi itthon gyűlölni, fúrni és megvetni tudunk, olyan mértékben szabadságunkban van szeretni, támogatni és lelkesedni. Ez ott kinn szintén ismeretlen. Talán csak az egyetemi ifjúság élete más, de meggyőződésem, hogy csak addig, amíg el nem hagyják az egyetemet. Azután már ők is polgárok lesznek, és az idő kinn nagyon be van osztva. Nincs véletlen idő, egész életük egy nagy program. Képtelenség kinn igazi baráti kapcsolatot folytatni, mert azt az időt, amibe ez kerülne, valahonnan el kéne vonni. És erre sem a szokások, sem a helyi morál nem ad lehetőséget.
28-án szerdán reggel 8-kor volt kinn az első próbánk. Mindenki hasznavehetetlen állapotban volt, s ráadásul P. hülye szervezésének következtében mindenki ott volt a próbán, és semmi dolguk nem volt, csak zavartak bennünket. Én, mint azt már itthon is elterveztem, sok mindent akartam végképp a helyére tenni. V. azonban az előjátékot akarta próbálni. Kiss Elemér azonban olyan görcsösen humortalan rossz franciássággal mondta a szöveget, hogy az egyenest leégés lett volna. Minden befolyásomat latba vetve végül is megfúrtam az előjátékot, s megint csak nekem lett igazam; én már itthon megmondtam, hogy kár az energiáért, mert nem lesz jó, és nincs is rá szükség. Ezek minden körülmények között nyerni akartak, s azt hitték, ha kinyalják a franciák fenekét, azok majd meghatódnak ettől. Miután elvetettük az előjátékot, én végig akartam menni a darabon, hogy precízebb gesztusokat állítsak be, amelyekből a szituációk világosabbak lesznek, másrészt pedig a számok utáni prózába való átmeneteket akartam kissé kicsiszolni és elegánsabbá tenni. Erre V. elkezdte a próbát, és mindenki begörcsölt. Én legszívesebben elhagytam volna a színházat, ha lehetett volna, annyira el voltam keseredve, hogy lényegében az egyetlen próbanapunkat is ilyen lehetetlen impotenciával, hiábavalóságokkal töltjük. V. állandóan rendezett, aztán végül is mindig mindent nekem kellett megmutatnom és megcsinálnom. Az egész úton asszisztenssé lettem degradálva, s V. végig aratta a sikereket és fogadta a gratulációkat és nyilatkozott a sajtónak. A próba végül is unalmas órák után véget ért. Én a végén megcsináltam a tapsrendet, és betanítottam a gyerekeket a meghajlásra, a ki- és beszaladásra.
Forrás: Színház.org, MTI, Színház folyóirat, Jelenkor
2018 JÚLIUS 05.
