Műhelybeszélgetés Pap Lujzával, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Domján Edit-díjas színművésznőjével
Pap Lujza művésznő kijött hozzám. Bekanyarodott kis autójával, kipattant belőle, lesétált velünk a kertbe, mindent megcsodált, majd feljöttünk és leültünk a szobában.
Pap Lujzival, ahogy mindenki szólítja, Lujzikával, elég sokáig egyeztettük a beszélgetés időpontját. Rég szerettem volna vele interjút készíteni, aztán egyszercsak megelőzött Arany Horváth Zsuzsa, aki az Orgona Presszó beszélgetősorozatába meghívta. Örömmel mentem meghallgatni, ott is beszéltük meg a kettőnk találkozóját, ami aztán objektív okok miatt egyre csak csúszott. Ő költözött, próbált, én meg azon tűnődtem, miről beszélgessek vele, amiről Zsuzsa nem? Persze, tudtam, mit kérdezek majd tőle, de hogy ezeket be is vállalja majd, kérdés volt.
– Süteményt? Nem köszönöm. Ebédeltem, finom volt.
Pap Lujza művésznő kijött hozzám. Bekanyarodott kis autójával, kipattant belőle, lesétált velünk a kertbe, mindent megcsodált, majd feljöttünk és leültünk a szobában.
Nem akárki ez a filigrán kislány. Ajkán született 1977-ben, a zalaegerszegi társulat stúdiósaként kezdte 1996-ban, megszerezte a színészi, (1999) majd a színművész képesítést is 2002-ben. És még mi mindent! Az egyik legtöbbször díjazott színművésznője a társulatnak. Négyszer kapta meg a Máriáss díjat, kétszer közönségdíjas, majd színházbarátok köre díjas is, büszkélkedhet a Forgács-gyűrűvel, egy Nívó díjjal – de a legjelentősebb a Domján Edit díj, amit 2013-ban nyert el.
Annyira készséges, ugrik minden szóra, feltűnően alázatos, sokszor riadtnak is tűnt, amikor az ORGONÁ-ban figyeltem, interjúkészítés előtt. Elkísérték, a férje, annak egész családja.
– Olyan rendes szófogadó kislánynak nézel ki. Mint akit nagyon jól neveltek, fegyelmezett vagy. Megfigyeltem, mikor AHZS-vel beszélgettetek. Ilyen voltál? „Édes lányom , megmondtam...” típusú intésnek engedelmeskedő?
Nevetgél, kicsit zavarban van, annyira nem ismerjük egymást.
– A nővérem volt a kis vadóc. De, szerintem jól neveltek vagyunk mindketten. Én szófogadóbb voltam. Zárkózott, csendesebb.
– Nem kellett kikapjál egyszer sem?
– Egyszer, egy matekfelelet miatt. Most is görcsös vagyok, de... nem tudok felelni, nem tanították meg a tanulás szeretetét, és hogy lazán, nyugodtan tudjak válaszolni. A tanároktól nagyon féltem általános iskolában, s aztán a matek miatt kaptam.
– Mert rosszul sikerült?
– Különben eminens voltál?
– Á, nem. 3-as 4-es.
– Az rossz?
– Hát...
– Lehettél volna tiszta ötös?
– Annyira nem segítettek abban, hogy egy egészséges önértékelés kialakuljon bennem valamilyen szinten... Volt olyan, hogy – nagyon szerettem a történelmet, és nem ment, és mondtam: Anyukám, témazáró lesz. Készültél? Igen. Kikérdezem. Jó, Lujzikám, mindent tudsz, holnap ötöst kapsz! Hú, anyukám, így legyen! Kettes lett. Annyira féltem. A történelemtanárnő egyszer megütött, az is nagyon...
– Csak azért, mert nem tudtál?
– Valószínű, rosszul válaszolhattam egy kérdésre.
– Emiatt?
– Ühüm... Az általános iskolában.
– Hát ahhoz képest, olyan pontra tett válaszaid voltak, ahogy Zsuzsával beszélgettél! Bármelyik híres, nagyobb ismeretségű sztár megirigyelhetné. Tudtad, mit válaszolsz, mélyen átgondoltad. Remélem, egyszer majd lehozza valahol, nagyon jól sikerült beszélgetés volt, a kérdések is jók voltak, de amiket mondtál, attól lett igazán kitűnő. Ugyanazok a válaszok köszönnek vissza tőled, más interjúkban is, innen gondolom, hogy te tényleg nagyon rendes gyerek voltál. – Megkönnyebbülten nevet. – Nem tértél el jobbra vagy balra. Azért nem volna értelme nekem ugyanazokat a kérdéseket feltenni. Elolvastam azt az interjút, amit Péter Gyöngyi készített veled, amikor megkaptad a Domján Edit díjat. Szóval: honnan indultál, kicsi lány? Emlékszel, egyszer régen, amikor beszélgettünk, akkor is mondtam, hogy olyan tűzzel, olyan bensőséges odaadással játszol, már kezdtem néha félteni az egészségedet, meg téged, hogy kiborulsz. Ilyen tűzzel nem lehet egyfolytában... Volt egy ilyen időszakod. De ez ki is emelt, ettől voltál te különleges, és maradtál is az, csak most már okosabban gazdálkodsz ezzel...
– Valószínű, ilyesmi történik. Ecsi (Ecsedi Erzsébet színművész) is aggódva szólt rám annakidején. Akkor vendégjátszott nálunk Gáspár Sándor, ő is mondta, hogy vigyázz, mert nagyon gyorsan élsz, nagyon pörögsz... Olyan energiák vannak bennem, hogy – nevet – magam is meglepődöm.
Nehezen beszél, nagy szünetekkel.
– Volt nekem egy hozzád hasonló kolleganőm, tőle is elképedtem, lehengerlő volt. Ahogy te játszol, az is ilyen, jó értelemben mondtam, ez nagyon jó! Csak féltettelek, nehogy kifogyj a világból emiatt... – Mosolygok rá, ő is megkönnyebbülve. – De csak így érdemes. Nagyon kevesen tudják ezt, így.
– Igen, gazdálkodnom kell az energiákkal. Nem csak erről szól az életem. Eddig csak a színházról szólt az élet. Most meg nem. Házasságban élek.
– És ezt meg tudod magaddal beszélni, vagy most tanulod?
– Az első másfél év az nagyon nehéz volt. Otthon is lelkiismeretfurdalásom volt, meg a színházban is, hogy nem csinálom gőzerővel, s hogy akkor valamit föl kéne adni? De nem, miért adnám fel, ha más is tudja, én is tudom csinálni. – Nevet. – Szerintem ez is segített észhez térni, hogy ne vigyen annyira a hév... Van három éve egy nagyon jó énektanárnőnk. Ő annyi mindenre megtanít, ha még mindig nem tudom a technikát, ő rengeteget segít. Nagyon érdekes dolgokat lehet tanulni tőle. Meg amikre ráébred az ember, megérzi, hogy tényleg, micsoda finom kis hangszer van a torkunkban. Szerintem ez is a kis görcsös befeszülés is ettől van a torkomban.
– De most már nem kéne görcsös legyél.
– Hát, már nem kéne. – Nevetünk.
– Mennyire hoznak téged lázba a díjak? Meg vagy tőlük hatódva?
– Nagyon... nagyon, nagyon, végtelenül jól esik.
Igazat mondott magáról. Egész lényéből sugárzik az igyekvő, kedves akarat: megfelelni valamilyen elképzelt elvárásnak. Mint aki a félelmeket vissza akarja szorítani. És ehhez a díjak segítséget nyújtanak.
– És nem nyugszol meg tőlük egy kicsit, hogy akkor mégis...
– Ilyenkor elgondolkodom, de aztán elfelejtem. ... Mind mondogatom magamnak, hogy hidd már el, ezt valamiért kapod, nem olyan rossz, amit csinálsz... Nagyon megtisztelve érzem magam. Hitet ad, tovább csinálni, meg a felelősség...
– Lujzi, ennyire nem vagy biztos magadban? Ez nem rossz különben, ha így állsz hozzá minden egyes új szerephez, de az egész pályához?
– Van, amikor elhiszem, hogy sikerült.
– ...vagy pedig „nem illik”, hogy nehogy azt higgyék, hogy...
– Szerintem az is bennem van, igen. Hogy el ne bízzam magam, nehogy elszálljak...
– Nem tudom, hogy viselkedsz a többiek között, de nem tűnsz elszállós típusnak...
– Néha, mikor együtt vagyok a csapattal a színházban, próbákon kívül, felbátorodom, és merek beszélni az élményről, hogy mi történt aznap este a színpadon. Micsoda új felfedezésem volt, hogy felnyílt a szemem, hogy valamit újra meg kell tanulnom, vagy mennyit tudtam fejlődni valamiben. Olyan lelkesen tudok beszélni erről, és észreveszem, hogy a kollegák máshogy figyelnek. Akkor megriadok, hogy hű, most olyan oktatószerűnek tűnök? Mert nem nagyon hallok erről beszélni másokat. S ez olyan furcsa. Én úgy szeretem a tapasztalataimat kibeszélni, megbeszélni. Mondjuk a Vihar kapujában-t ki szoktuk beszélni, hogy kinek milyen élmény volt. Csak amikor nem egy darabban vagyunk, akkor nem...
– Akkor másképp állnak a dologhoz.
– Biztos, az is számít, hogy ők teljesen másban vannak, más lelkiállapotban...
– Ez egy nehéz kérdés, pedig nagyon fontos lenne, a színészek egymás közti műhelybeszélgetései. Annakidején, amikor Alföldi Róbertnek a tévés, kibeszélgető műsorát néztem, körben ültek, Udvaros Dorottya, meg többen, ismertebbek, akkor volt erre kísérlet, mindenkiből kipiszkálta, mindenki mondhatta, azt akkor úgy szerettem... Mert hát a színészmesterségről igazán csak ő tud beszélni.
– Mikor Kamill (Kricsár) még itt volt, szóltunk egymásnak, hogy gyere nézd meg, mert megrekedtem, nem mond semmit a rendező és nem tudom, hogy jó úton vagyok-e, összevissza kapálózom. Pld. a testvéremmel is le tudunk ülni, elmondani egymásnak, hogy mit láttunk az előadásban, vagy hogy azt próbáld meg inkább így csinálni.. és akkor megpróbáljuk, elfogadjuk, hogy igazad volt, vagy elmondjuk, hogy hát ez így nem jó, kipróbáltam, de nincs igazsága a történetben annak az ötletnek... Igen. Egy-két kollega akad azért. De nem társaságban, hanem amikor kettesben marad az ember, a dohányzóban.
– Ez, azt hiszem valahol természetes.
– Lehet, mert azért ez sérülékeny. Engem annyira megtisztelt, amikor Ráckevei Anna – az Üvegcipőben Adélt játszotta nálunk, – én a klubban üldögéltem egyedül, odaült mellém, és elkezdte mondani nekem, hogy nem tudja megoldani azt a jelenetet, nem nagyon érzi, hogy a rendező segítene, vajon mi lehet ott a megoldás. Próbáltam neki valamit mondani, nem emlékszem már mit, annyira komolyan vettem a kérdését. Megtisztelőnek éreztem, hogy ezt egyáltalán elmeri mondani. Hiszen ezzel felületet ad arra, hogy valaki ezzel visszaéljen. Ez egy bizalmi helyzet volt, bizalommal volt irántam... Vagy Cserhalmi György, amikor a Pillantás a hídról-t rendezte, egyszerűen odajött és elmondta, hogy nem tudja megoldani azt a jelenetet: „Lányok, felhívtam a feleségemet, kétségbeesetten, hogy nem értek a nőkhöz”. A felesége mondhatott neki valamit, mert utána kezdett helyre billenni benne a dolog, a megoldás, s újból tudott minket terelgetni. De akkor is, hihetetlen, hogy egy Cserhalmi György kimond ilyet. Tisztelni kell ezért egy kollegát, nem pedig kihasználva odaszúrni-fúrni. Az nem szép.
– Mert végül is a próba nem arravaló, hogy próbáljuk ki? Játsszunk. Ez az élvezet. Nem kell félni.. Ez egy nagyon érzékeny állapot, ott fent a színpadon, mindenkinek. Emlékszem, amikor néztem Alföldi, István, a király tévés szereplőválogatását, ahogyan idomítgatta őket, nagyon kemény dolog volt. Még szűk körben is nehéz elviselni mások előtt, hát még az egész világ szeme előtt!
– Az a jó benne, hogy nem cipeli magával, ezek akkor, ott zajlanak, amikor a színésszel küzd a szerepért, de már a klubban, az öltözőben nincs az a feszültség, mert ez a munkához tartozik, nem az emberi kapcsolatokhoz. Az más, ha az ember lusta, a tötymörgést ő sem szereti, emiatt itt is kiabált, de meglett az eredménye. Egyik kollegámat kellett szétszednie, aki azt mondta utána nekem, atomjaira szedte szét ugyan, de nagyon kellett neki, szüksége volt erre.
– Hát mért színész az ember? Te miért vagy éppen színész?
– 25 éves voltam, amikor először végig mertem menni Ajkán, a sétáló utcán egyedül, lassan. Addig nem mertem. Mindig kerülő utakon mentem, mert féltem, hogy kinevetnek, megszólnak. Ugyanakkor, azt korán éreztem, hogy van valamim, amit kaptam valahonnan, amit aztán tovább kell valahogyan adnom. És szerintem innen alakult ki bennem, hogy alázatos, szolgálólelkületű... de ez sincs teljesen a helyén bennem, mert mikor ezzel visszaél valaki, az nagyon tud bántani, és nem tudom, hogy ez egy rossz önérzet, vagy mi...
– Ezért vagy te ilyen különleges a többi között – nem minősítve ezzel őket, – ahogy hozzáállsz... És az igazán jó színészek ilyenek, hogy odaállnak, lélekben meztelenül, hogy ilyen vagyok, ez a szerep, de ebben a szerepben én is benne vagyok, és akkor, amit tudok, magammal együtt odaadom nektek. Egyétek. Ahogy Pilinszky írta. Nem is érdemes másként. Te ezt nagyon tudod. De azért, ha anyukád volnék, arra intenélek, vigyázz magadra, ne fogyjál el teljesen, mert akkor ki adja át ezeket a kis csodákat? És mindig más is tudsz lenni, a kezdeti lelkes perióduson túl, színeid vannak a különféle alakításaidban, felírtam csak az utolsó párat. Pld. a Makrancos hölgyben. Néztem, hogy ilyen is tudsz lenni? Ilyen hideg és számító? Nagyon ütős volt különben az egész előadás. Vagy ott volt a Bagira. Nahát! csodálkoztam. Meg a Sen Te, az is nagyon érdekes alakításod volt, vagy Masakó, a VIHAR KAPU-jában. Többféle figurád, többféle élet van benned, ezeket te jól ki tudod adni, szinte attól függetlenül, hogy ki rendez.
– Valahogy mindig ráérzek, mi a rendező víziója, rá tudok hangolódni. Azért nem szeretek előre tanulni, mert ha a saját kis elképzeléseimet venném előre, akkor azt nehéz lenne kiverni a fejemből, a hangsúlyokat... Az egyik kolleganő csinálta mindig ezt, előre megtanulta, megvolt a maga kis koncepciója, és amikor jött az olvasópróba, elmondta a rendező, hogy mi köré akarja az egészet rendezni, mi az elképzelése, milyen a játékstílus, a lány meg ellene játszott. Ekkor elkezdi a rendező irányítani, de ha mindig ellenállásba ütközik, s akkor egy idő után kezdi eltartani magától a színészt, aki meg sír az öltözőben, hogy nem tudja, mit csináljon. Mondom neki, fogadj szót neki. Megint ugyanazt csinálod, mint tavaly, tavalyelőtt. Nem lehet. Ő a főnök. Egymáshoz rendez, igazít minket. Nem lóghatsz ki a sorból, mert azzal, igen, ki fogsz tűnni, de lehet, hogy rontod, szétesik az a vár.
– Nem végeztél főiskolát?
– Voltam felvételizni, de annyira izgultam, végig így beszéltem, – levegősen, vékonyka hangon mondja – biztos, felcsúszott a hangom. Amikor másodszor voltam, akkor Fehér György be akart protezsálni, fel akart készíteni, de direkt nem készültem, nehogy fölvegyenek így, mert ismerve magamat, biztos, évtizedekig cipeltem volna magamban, hogy csak azért lettem színész, mert protekcióm volt. ... Megmondom őszintén, hogy elsős voltam, és kezdtek elfogyni a csodák. Akkor még nem értettem, mi történik velem, másodévben értettem meg.
– Hol voltál elsős?
– Itt, a stúdióban. Nagyon megvisel az intrika, nem tudtam ezzel mit kezdeni, el is akartam menni. És akkor apukám írt nekem egy levelet, hogy ezt nem tehetem meg. Örülök, mert kijózanított. De azért a felvételire nem készültem. És második évben éreztem meg, hogy eltűnt a varázs. Tucsni András nyugtatott meg, hogy ez természetes. Elsőévesen minden új volt, mindenre rácsodálkozott az ember, de a másodikban már tudta nagyjából, hogy milyen lesz, már eltűnt az újdonságérzés. Máshogy kell felfedezni. Aztán voltam harmadszor is felvételizni, akkor már voltak kisebb szerepeim. S akkor ott azt kérdezték, hogy maga már ilyeneket játszik? kissé fitymálva. Mondtam, igen. Akkor minek jött ide? ... Azért mondhatok valamit? kérdeztem. Húsz percet kínoztak. Akkor már kezdtem kialakulni, már nem a szűz gyermek ment oda.
– Térjünk vissza a szerepeidhez. Verebes. Mit szóltál ahhoz az elképzeléshez?
– Ó, nagyon meglepődtem, nagyon izgatott, hogy milyen Kata lesz. Igen! nagyon kíváncsi voltam a hatásra, amikor már kezdett összeállni az előadás. De nagyon megosztotta a közönséget...
– Ez egy nagyon jó hatás, különben. Én úgy éreztem magam, mint akit pofon vágnak, de női mivoltomban, és ez bár nem esett jól, de ébresztő volt mindenképpen. Nagyon jó volt a Verebes elképzelése, ilyen szempontból.
– A nemtetszést az is kiválthatta, hogy van egy Makrancos Kata a fejekben, a film alapján, aki hisztérika, kiabál, ő meg most máshonnan akarta megzabolázni, másmilyenül makrancos.
Petruchio is egy megveszekedetten kegyetlen férfi.
– De az a nász jelenet nagyon szép volt, de csak ennyi volt a szép, ami tetszhetett, amire vágyik az ember. A többi, az arról szólt, hogy így nézünk ki. Az ilyen előadások általában arra kényszerítik a nézőt, hogy nézzen magába, az meg nem kellemes dolog, nem esik jól. És ez siker.
– Egy orvos asszisztensével beszélgettem a Don Juan kapcsán, aki mondta, hogy ez a Don Juan milyen sértő! Inkább el kellene gondolkodni rajta, sértődés helyett. Kegyetlenül őszintének kellene lenni. Az előadás segít abban, hogy önmagunkra ismerjünk, magunkra szóljunk bizonyos dolgokban, bizonyos tekintetben... A doktor úr bólogatott, ő nagyon szerette Bagó Berci színházát, de az asszisztense nem... Nekem olyan izgalmas utazások ezek az előadások, alakítások, szerepek...
– Hogy érzed magad itt a társulatban?
– Most már talán egy kicsit felül tudok emelkedni azon a szomorúságon, amit a politika okozott, okoz.
– Voltál máshol vendégszerepelni. Milyen volt itt játszani és milyen ott?
– Először a Stúdió K-ban voltam, egy nagyon családias, pici színház, kis társulattal. A próbák előtt, nyáron, Koltai Gábor ajánlott be Fodor Tamásnál, volt egy workshop-hetük, mondták, mehetek. Tök egyedül, én! Nagyon, nagyon izgalmas hét volt, jó kis helyzetgyakorlatok, remek volt az ismerkedés, ahogy befogadtak. Olyanok voltak, mint egy kisgyerekkel, hogy gyere, gyere! Biztonságban éreztem magam köztük, szeretetben. S amikor fölhívott Fodor Tamás, hogy felkér a Szonjacska szerepére, akkor remegtem a boldogságtól... Örültek nekem. Ők már tudták, hogy alakul a szereposztás és olyan szeretettel fogadtak, vártak! Figyelmesek voltak, kedvesek.
– Melyik darab volt az?
– A Ványa bácsi, Jelenetek egy vidéki életből címen ment – 2011-ben volt. Nagyon nagy öröm volt. Két próba között nem volt kedve senkinek hazamenni, mindenki talált magának egy zugot, és ott aludtunk. A büfés töltötte fel a pultot, halkan közlekedett, tudta, hogy alszunk...
Mostanában azt veszem észre, hogy megint ilyen kis álmodozásaim vannak, hogy megint jó lenne, idegenben.. Régen is az hajtott, nagyon kíváncsi voltam magamra, hogy emberileg, szakmailag hol tartok, hogy tudok kiállni magamért, hogy tudom képviselni magam, milyenek az eszközeim, hogy be tudok-e illeszkedni egy idegen társulatban is, fel lehet-e úgy venni a fonalat, alkalmas vagyok-e rá? Frissülni. Pár éve éreztem, hogy megrekedtem, valami összekuszálódott bennem. Ezért volt jó. És most is kezdtem ilyesmiről álmodozni. Nem végleg elmenni, csak úgy felmérni, hogy most hol tartok. Egy kicsit vendégeskedni, aztán hazajönni, a biztonságba, az otthonba.
– Ezt jó, hogy itt meg lehet tenni.
– Besenczi Árpádék nagyok együttműködők, készek elengedni, csak idejében kell szólni, hogy egyeztetni lehessen.
– A Bagira nem volt egészen más, mint a többi? Párducnak, állatnak milyen volt lenni?- Igazából az anyai szerepet kellett, a gondoskodót, törődőt megmutatni. Állandóan azt vártam magamtól, hogy a következő próbán tuti, hogy állat leszek, s akkor közben a farkamat tudom majd mozgatni, annyira vágytam erre!
– Azért ezt meg lehetett volna oldani...
Nagyot nevetünk.
– Dehogy ezt én tudjam, az idegrendszeremmel, a füleimet, farkamat mozgatni! Az énekléstől féltem ott is...
– Pedig volt egy Karádi műsorod. Énekeltél más darabban is.
– Mégis. Zenés vígjátékban is énekeltem, musicalekben. Az általános iskolai énektanárnő azt mondta, inkább tátogjak, se hangom, se semmim. Pedig torkom szakadtából fújtam. És annyi emberrel találkozom, akik ugyanilyen pedagógiai visszafojtásban éltek. Egy mondattal egy életre elveszik a bátorságát a gyereknek.
– Ezért lettél te színésznő. Úgy elnyomtak gyerekkorodban, hogy elhatároztad, megmutatom én a világnak! – Nagy kacagás. – Aki szeretni fog és elismer!
– Szerintem ez egy terápia is. Mert ha végképp elrejtőztem volna, akkor aztán nagyon bántottam volna magam. S idősebb koromban is merni kell vállalni önmagam a színpadon, de mégis rejtve maradok, mert igazából egy szerep, egy más személyiség által mutathatom meg magam, meg amit a rendező, az író, meg én gondolunk, érzünk. A szerep határain belül biztonságban vagyok, ott nyugodt, ott mindent kipróbálhatok. Az élet nehezebb. A színpadon már tudom, ki fog bántani, miért, hogyan, mit kell csinálnom.. A tesi tanárom mondta, iskoláskoromban, Lujzika, el kell menni sportolni, annyi energiád van. Barátja edző az Alu-nál, menjek csak nyugodtan. Elengedtek a szüleim. Atlétika. Futás. Területi, megyei bajnokságokon általában nyerni szoktam, országoson nem, de nagyon szerettem. Nagyon sokat adott. Aztán a sportot elhagytam a színházért.
– Hát ez akkora sport! A lélek sportja is, nem csak a fizikumé. Az a fajta színész vagy, aki teljes mértékben átéli a szerepet, csak épp annyira vagy kívül, hogy el ne repülj, ha épp el kellene, ha mondjuk egy madarat játszanál. Igaz? És a feszültség oka, ha egy olyan színésszel játszol, aki éppen csak megmutatja magát, így nézek ki, tessék tapsolni, ez a hozzáállása.
– Engem ez nem zavar, addig, amíg energiával csinálja.
– Mit értesz az energia alatt? Most ez egy divatos szó, hogy „olyan energiáid vannak”
– Ha valaki úgy jön fel a színpadra, hogy nem ad bele anyait-apait, hogy spórol, akkor az egy fekete lyuk, elszívja az ember energiáit, és plusz energiákat kell termelni, hogy ne boruljon föl a színpad, hogy ott is megteremjen... Azt nem szeretem, amikor a másikat is nekünk kell megteremteni.
– Kevesen tudják pontoson megfogalmazni, mi történik a színpadon játék közben, mire kellene, vagy mire figyel oda a színész. Ez igazán műhelybeszélgetés. Úgy fogalmazol, hogy nehogy véletlenül is félre értsék azt, amit akarsz mondani. Ez nagyon tetszik.
– Gábor pedig épp azt mondja, hogy nem fogalmazok elég pontosan az életben.
– Ő azért nem érthet annyira a színházhoz. Ha ő is benne lenne, és már legalább egyszer kizsigerelte volna egy rendező, egyszer-kétszer megbukott volna... Azt hiszem, ezt minden ilyen házasság átéli, hogy ez az élet ugyan, amit itthon élek, ám ott a színpadon is élet van, ráadásul sokkal sűrűbb.
– Látja, milyen vagyok egy hasznos termékeny próba után, boldog, felszabadult, meg milyen az, amikor össze vagyok törve, vagy mérges vagyok. El is mesélem neki, hogy jobban megértse a mi munkánkat, meg engem is. És mivel beavatott, mert szoktam beszélni a szerepeimről, meg mindent elolvas, csak néha nem, hogy legyen meglepetés, nagyon hasznos dolgokat tud mondani. Szeretem a kritikáit, elmondja őszintén, és jó meglátásai vannak. A Makrancosban például mondta, hogy abban a jelenetben olyan jó volt az a szín, meg a hang, te Lujzi, a másik jelenetben azt odacsempészhetnéd... Jé tényleg, próbálkoztam bátortalanul, s akkor az asszisztensnő jött oda hozzám, hogy figyelj, abban a jelenetben ugyanazt kéne csinálni, mint... Hát Gábor is ezt mondta. Mondtam is neki, más is ugyanazt javasolta, tehát teljesen rendben van, mert hárman érezzük az igazságát annak a dolognak, úgyhogy jót mondtál, köszi.
– Akkor jó! Ez egy nagy szerelem?
– Hát ő egy nagy rajongó. Én nagyon sokáig voltam egyedül. Berendezkedtem az egyedüllétre. De éreztem, hogy ezt csak magamra erőltetem, ezzel valamit el fogok venni magamtól, nem engedem, hogy megtörténjen, és így nem nyúlhatok bele az életembe. Meg kell adnom magamnak a lehetőségét, hogy ha jön a szerelem, akkor a színház miatt ne maradjon el.
– Jól döntöttél.
– Én is úgy érzem. De nagyon lelkiismeretes vagyok, és arra törekszem, hogy ugyanolyan lelkierővel, energiával, szeretettel éljem meg mindkét kötődésemet. Nem tudom, hogyan sikerül. Miközben a színház, a színpad és a férjem nem féltékenyek egymásra. Nem érzem, hogy kevesebbet kapnék a színháztól, azzal, hogy férjhez mentem. Magamban kell ezt rendbe rakni.
– Mi az, amit még nem mondtál el, de elmondanál? Talán nem csupán színésznő maradsz, hanem oktatni is fogsz, vagy rendezni. ... Szóval, mi lesz belőled, ha nagy leszel? Ez volt az utolsó kérdésem. Tudod, ezt szokták a gyerektől is kérdezni.
– Negyvenegy évesen mondjam el, mi leszek, ha nagy leszek? Nagyon szeretnék gyermeket. Nagyon lassan és későn érő típus vagyok, most már nem félek a gyerekektől.
– Féltél?
– Az őszinteségük miatt. Az okos kis kérdéseiktől, hogyha nem tudok válaszolni, zavarba hoznak. Mert nem értek a nyelvükön. De már különböző korú kisgyermekek vannak a környezetemben, a nővérem nagylányát láttam felnőni. Meg az egyik volt kolleganőm is mondta, ó, te Lujzi, neked szülnöd kell, neked anyának kell lenni, te olyan jó anya lennél, én úgy szeretném, ha te lennél az anyám. Most már érzem, hogy biztonságban tudnám a gyermekemet magammal, már felnőttebb lettem.
– Annyi kíváncsiság van benned, annyi megérteni óhajtó figyelem.
– Nekem olyan fontos a megértés. Erre is egy regény tanított meg, hogy ez mennyire fontos az élethez. Mert van, amikor értünk valamit, de nem tudjuk megértéssel fogadni, mert nem értünk vele egyet. Meg a szakmám miatt, a boncolgatás, hogy mi miért történik. A szerepek megértése, ezek egymáshoz való viszonyulása – szerintem ez segít az életben is.
– Hány gyermeket tervezel?
– Most még egy gyermeket látok, de kettőt, legyen testvére. Szeretnék jó barátjuk lenni. Ehhez kell tudjak vigyázni magamra.
– És színházi vonalon? Csak szerepek?
– Igen, hogy legyen mindig feladat, és arra tudjak vigyázni, amit éppen kapok. Most jön a váltókor nálam, rég nem vagyok naiva, most már az anyaszerepek következnek inkább, és ebben olyan nagy szerephiány van a színdarabok világában.
– De te nem vagy negyvenéves a színpadon. Harminc.
– Köszönöm. De tudomásul kell venni, hogy itt vannak a 20-on 30 évesek, nekik is játszaniuk kell. Szeretném, hogy e téren megmaradjon a nyugalmam, ha még nem értem el egyik másik szerep korát. Mindig meg tudjam lelni minden szerepben, azt, ami miatt izgalmas, hogy ez ne vesszen el. Ne vesszen ki belőlem. Megijedtem ám, két évvel ezelőtt, hogy mindjárt negyven leszek. Azt hittem, én ezt olyan könnyedén fogom viselni. Aztán nem. Be kellett vallanom magamnak, és tavaly, be kellett látnom, hogy Lujzika, bizony negyven vagy már. Mintha elkezdtem volna irigy lenni a fiatalokra...
– Mégsem vagy elég okos...– Nevetünk. – Láttam villogó nyolcanéveseket, ragyognak, ha fizikai értelemben erőtlenebbek is, de ez nem szándékos, a test csak egy ruha, amit viselünk.. És láttam aggastyánt fiatalon. Az számít, belülről hogy érzed.
– Azért örülök, hogy nem haragszom a fiatalokra, csak mert fiatalok. Tapasztaltam, amikor én kezdő színésznő voltam, hogy nézett rám idős, negyvenéves színésznő.
– Hogy nézett rád?
– Féltékeny volt, lekezelő. Nem értettem. Aztán rájöttem, valószínű irigy a fiatalságomra. Azt kellett megtanulnom, hogy ez maradjon meg az ő problémája, nekem ne legyen az. Csak valahol, mégis lehet egy rés bennem, hogy beszüremlik. Aztán megnyugodtam, mert nem vesztettem el magam ott a negyvenedik születésnapomon, megértem a negyvenegyediket is, és nagyon szeretem a fiatalokat nézni. Feltölt.
– Lujzi, köszönöm neked a beszélgetést!
– Én is köszönöm!
Lejegyezte: Nászta Katalin
2018. május 17.
