A „közönség füle”- Interjú Köves Marcell hangtechnikussal
Van, amikor nem túlzás azt mondani, egyszerre ötvenfelé figyel. Sőt ez a megállapítás pontos tényt takar. Köves Marcell 20 éve dolgozik hangtechnikusként a Hevesi Sándor Színházban. Főként a zenés művek lelke a hangosítás, melynek egyik legnagyobb szakmai kihívása épp mostanában zajlik. Mégis erre a munkára leginkább csak akkor figyel fel a közönség, ha valami nem stimmel.
A lesötétített nézőtér tetején kis hangpáholy a székhelye. Innét látja, helyesebben füleli az eseményeket, hiszen miközben a keverőpulton rendezgeti a darab hangjait, olvassa a szövegkönyvet, hallgatja a segítők megjegyzéseit, a közönség reagálását, a visszhangot, az akusztikát, nincs idő hátradőlni.
- Már hetek óta megy az Evita, de még nem láttam. Most már szeretném megnézni – mondja mosolyogva, de korántsem túlozva, hiszen 48 csatornára, 44 mikrofonra, 16 hangútra és három monitorra figyel egyszerre. Miközben az éneklő szereplők többségét nem is látja, és külön koncentrál a zenekar minden hangszerére is. Ismernie kell a zenét, csakúgy, mint a szöveget, aztán ott vannak még a hangeffektek is. Ha minden simán megy, csak ennyi. De nála csapódnak le az esetleges műszaki hibák, ezernyi baki-lehetőség, mellyel mind számolnia kell. Hangsúlyozza is, hogy ez csapatmunka, melyben fő segítői kollégái, Horváth Zsolt és Varga Zoltán.
- A hangtechnikus olyan, mint a parfümkészítő? Plusz képességei vannak az érzékelés terén?
- Kell egy adottság, zenei hallás és műszaki érdeklődés is. Az elméletet meg lehet tanulni az iskolában, de a gyakorlat, ami igazán fejleszt. A 20 éves munkám során voltak mérföldkövek, és a jelenlegi Evita a legnagyobb szakmai kihívás. Profi musical, minőségi elvárásokkal, melyet meg kell oldani. De azon még mindig meglepődöm, amikor megjegyzem, hogy például milyen szépen szólt a kürt és visszakérdeznek, hogy milyen kürt? Nekem természetes, hogy sokfelé tudok füllel figyelni. Ahogy azt is illik kihallani, hogy mondjuk a kórusból, ki az, aki hangosabban énekel. Minden mikrofon végén emberek vannak, akár naponta más-más állapotban, hangulattal, amire szintén tekintettel kell lenni. Személyenként meg kell találni a hangot, pont ezt szeretem ebben a munkában. Sok emberrel kell konzultálni rendezőtől a szabótárig, együtt haladni a cél felé, aztán végül csak az előadáson derül ki, hogy mindez tetszik –e a közönségnek.
- Akkor a monodrámákat kevésbé kedveli?
- Az is lehet izgalmas. Attól függ, mit kér a rendező, mert lehet egy szövegkönyv-oldalon belül 20 bejátszási igény is, amire már volt példa. De tény, hogy más jellegű feladat, mint a sok szereplős zenés darabok, vagy a több szereplős próza.
- A rémálma?
- Az, hogy belöknek a színpadra szerepelni – mondja mosolyogva – de a valóságban inkább a technikai hibák és azok megoldása.
- Az ének azért menne a színpadon?
- Volt középiskolás koromban egy zenekarom. Nem olyan jelentős, inkább a zenei érdeklődés miatt volt fontos a továbbiakat tekintve.
- Pihenés?
- Mivel a munkám nagyon technikai, műszaki jellegű, a természetbe megyek. Fizikai egyensúlyt jelent a szellemi igénybevétel után a kocogás, a triatlon, a csend. Nem tagadom a kiadós alvás is fontos, mert nagy koncentrációt követel időnként a munkám.
- Az Evita megoldásával hogy van megelégedve?
- Mindig lehetne csiszolni, amíg megy a darab. De azt hiszem, elégedettek lehetünk, megvan az összhang, mindenki 100 százalékot tett bele. Amikor meghallottam, hogy jön ez a darab, először csak mosolyogtam, hogy ez komoly –e. Aztán a nyáron lassan felépítettünk egy koncepciót, ami a rendező tervei miatt lépésről lépésre omlott össze. Akkor készítettünk egy új koncepciót. Böhm György iránymutatással koordinált minket, a szakmai feladatok megoldását ránk hagyva. Végül mikor a szereplők összeálltak, jött a zenekar, énekkar, tánckar és apránként alakult minden. És mivel a zenei anyag borzasztóan nehéz, muszáj a lehető legkényelmesebb megoldásokat megtalálni a szereplőknek. A sok újratervezés után végül úgy érzem, talán hátradőlhetünk.
Bánfi Kati
2017. november 09.
