Beszélgetés Czegő Teréz színművésznővel

Nem csupán játszani, de közben adni, tanítani, példát mutatni a nézőnek

 

Czegoteri

Jelena, Éj, Katyerina, Zilia – mindössze néhány azon szerepek közül, amik által soha el nem múló, maradandó érzéseket kaptunk Czegő Teréz színművésznőtől, a mindig nyitott, mindig optimista székely asszonytól. Aki látta már, csak egyszer is – s nincs olyan Zalaegerszegen, aki ne látta volna -, tudja, hogy vitalitását, erejét folyamatosan átsugározza környezetére. Egészen egyszerűen mellette nem lehet unatkozni, figyelemre késztet – ez az, ami a színészt művésszé teszi....

 

Vitalitás. Talán az első szó, amely eszembe jut Önről. Ezt látom én is, s mindenki más, akár a színpadon, játék közben, vagy csak úgy hétköznapian az utcán pillantja meg. Ez egy otthonról hozott életigenlés, vagy életes során megtanulta lerázni magáról a gondokat?

 

-Is-is, úgy vélem. Egyébként édesanyám volt ilyen, kilenc gyermeket nevelt fel, a kilencedik után meghalt az édesapám, mi pedig ott maradtunk, és neki azt kellett sugároznia, hogy élünk, hogy jó kedvünk van, hiszen mindent tőle tanultunk. Esténként kinyitotta a kályha ajtaját, hogy olvasni tudjon nekünk, mivel petróleumra nem volt pénzünk, mi pedig ott ültünk mindannyian az ágyon, összebújva, hogy ne fázzunk, s figyeltük minden szavát. Számtalan regényt ismertünk meg azokon az estéken, míg a vaskályha peremén száradtak a ruháink, amiket kimosott, hogy másnap felvehessük, hisz csak az az egy volt....Persze születni is kell erre. Én nem vagyok panaszkodós, nem szeretem, hogy állandóan sírunk. Minek? Van tető a fejem felett, foglalkoztatnak a színházban, feladatot adnak, s úgy érzem, hogy itt a városban mindenki szeret. Akkor minek keseregjek? Betöltöttem a 70. évemet, milyen sokan szerették volna, s nekik mégsem adatott meg. Akkor pont én panaszkodjak?

 

Nagy családban nőtt fel, milyen volt ezt gyerekként megélni? Jutott elég ideje az édesanyjuknak mindannyiukra?

 

-Milyen volt felnőni? Nehéz, azonban édesanyámnak mindig volt ideje mindegyikünkre. Dolgozott, de odafigyelt ránk, olvasott, mesélt nekünk. Szerette volna, ha emberek lesznek a gyerekeiből. Ezt nem értem én most, hogy manapság már semmire nincs idő.

Érdekes dolog volt ez, 1934-ben született az első testvérem, s 1956-ban a legkisebb, így ahogy cseperedtem, egyre kevesebben lettünk otthon, a nagyobbak iskolába, majd dolgozni jártak, illetve családot alapítottak. Majd én is kollégiumba mentem, ott volt egy orvos házaspár, akik nagyon sokat segítettek, a lányukkal együtt jártunk iskolába és megszerettek.

Ami nagyon érdekes tény a családunkban, hogy soha kilencen nem ültünk egy asztalnál, mindenki szétszóródott, mindenki ment a maga útján, másik faluba, városba. Most is őrült távolságok vannak a családban, az ikertestvérem például Székelyudvarhelyen él, én pedig itt.

 

Ugyanúgy néznek ki?

 

-Egyátalán nem. Alacsonyabb, fehér bőrű, más a termete, a természete. Mi valahogy háromfelé osztódtunk kinézetre, én az egyik bátyámhoz hasonlítok, ő a másik bátyámhoz.

 

Miért lett színművész? Ezzel a kitartással, vehemenciával lehetett volna bármi más.

 

-Nem lehet három dolgot végezni egyszerre....Tanítani is szerettem volna, meg orvos is szerettem volna lenni, s az életem során összejöttek ezek is, ha csak egy kicsit is. Miután leérettségiztem, még nem mentem a színművészetire, hiszen dolgoznom kellett, hogy finanszírozzam magam, s abban az évben elvitték Zoltán bátyámat, aki tanár volt katonai továbbképzésre. 1965-ben ez még teljesen normális dolog volt. Őt helyettesítettem, mint tanárt, s maradandó élménnyé vált az az időszak számomra: nagyon szerettek, s én is nagyon szerettem a diákokat. A másik álmom pedig úgy teljesült, hogy a férjem orvos volt, szájsebész, s amikor operált, szerette, ha én asszisztálok neki, mert csendes voltam, komolyan vettem a munkát. Aztán amikor végeztünk a rendelőben, úgy ahogy volt, fehér köpenyben beszállítmányozott a színházba, s ott folytattam a munkát. Így egy kicsit ebbe is belekóstolhattam, így hozta az élet.

 

Olyankor, amikor a színpadon megformál egy karaktert, akkor az alakítja Önt, vagy fordítva, esetleg oda-vissza működik ez?

 

-Mind a kettő, természetesen, hiszen magamévá kell tennem azt az alakot, akit megformálok, s az rajtam keresztül történik, az elmémen, a lelkemen keresztül. Mindig azt szoktam mondani, hogy Júliát tudnám a legjobban eljátszani, ekkora tapasztalattal olyan Júlia lennék, mint a csillagos ég! Na de lehet valaki 70 évesen Júlia? Nem, csak egész fiatalon, s tulajdonképpen soha nem is voltam egy „júlia-alkat”, nem voltam egy szende naiva.

 

1988 óta él s játszik itt Zalaegerszegen. Soha nem vágyott el innen?

 

-Nem, soha nem vágytam el, hisz nekem ez az otthonom, én itt vagyok itthon, ennél szebbet nem tudok elképzelni. Számomra furcsa a mai sztárság, ahol már divat a „bodyguard”, ahol a hírességek nem tudnak kilépni félelem nélkül az ajtajukon, s egy bezárt világban élnek folyamatosan. Én szeretem, hogy bármikor leülhetek bárkivel egy kávéra, hogy ha megszólítanak az utcán, akkor beszélgethetek egy jót. Ez annyira kedves, jó dolog, amit nem adnék semmiért.

 

Az Ön művész lelke nem csak a színpadon nyilvánul meg, hiszen nagyon ügyesen kézimunkázik, tudom, hogy barátoknak, ismerősöknek is szívesen készít ilyen ajándékokat. Soha nem hagyja magát unatkozni?

 

-Nálunk otthon soha nem volt szokás, hogy valaki csak úgy legyen és bámulja a falat. Nem, ha ültünk, akkor is csináltunk valamit. A mai napig, ha bemegyek a próbára, amíg nem kerülök sorra, addig kézimunkával foglalom el magam. Ott ülök, figyelek, de addig sem vagyok tétlen. 

 

Egy színész fent a színpadon ad a nézőknek. Ad a karakterből, magából, az érzéseiből. Ez miért volt fontos Önnek?

 

-Már gyerekkoromban próbálgattam a szárnyaimat, az elemi iskolában. S már akkor annyira jó érzés volt nekem, hogy elmondhatok valamit. Elmondani azoknak, akik nézik, hogy milyen szépen, avagy rosszul élnek bizonyos karakterek. Azt, hogy ezt, vagy azt milyen jó lenne így és így csinálni. Példát mutatni, elmesélni dolgokat, hogy mások is lássák, miből mi következhet. Ez is olyan, mint egy könyv. Elolvasom, s onnantól él bennem az, amit adott nekem. Adni valamit....ez annyira bennem volt mindig. Elmondani, elmesélni valamit, amiből aztán tanuljanak az emberek. Nekem ez nagyon fontos volt, egészen kis korom óta.

Sárvári Viktória

2017. július

Zalaegerszegi 7nap