“Márpedig a művészet szerelem!” – 80 éve született Ruszt József
1937. július 4-én született Ruszt József Kossuth-díjas rendező, a zalaegerszegi színház alapítója, a 20. századi magyar színjátszás meghatározó egyénisége.
Festőként segítette családját
Ruszt József Isaszegen született, ahol édesapja borbély üzletet működtetett. Miután a Rákosi-érában államosították a vállalkozást, a fiatal Ruszt festeni kezdett és az eladott képek árával segítette családját. Megbélyegzést jelentő “egyéb” származása miatt közgazdasági technikumban érettségizett, utána a Vasas Szakszervezet pénzügyi revizora lett. Többször felvételizett sikertelenül a Képzőművészeti Főiskolára, aztán 1958-ban egyszerre jelentkezett az ELTE bölcsészkarára, a Kertészeti Főiskolára és a színművészeti főiskolára – és mindhárom helyre felvették. A színi pálya mellett döntött, 1963-ban fejezte be tanulmányait a Színház-és Filmművészeti Főiskolán, Nádasdy Kálmán osztályában.
Párhuzamosan dolgozott hivatásosokkal és amatőrökkel
Még főiskolára járt, amikor 1961-ben az Egyetemi Színpadon rendezni kezdett, és diplomájának megszerzése után is párhuzamosan dolgozott hivatásosokkal és amatőrökkel. 1963-tól egy évtizeden át a debreceni Csokonai Színház rendezője volt, közben az ELTE egyetemi színjátszóival is nemzetközi sikert arató kísérleti előadásokat vitt színre. A Debrecen és a főváros között naponta ingázó Ruszt az Universitas Együttessel szabadon kísérletezhetett, alakíthatta, csiszolhatta pedagógiai módszereit. Az Universitas az ország első alternatív színházi műhelyévé vált, amelynek Jordán Tamást, Fodor Tamást, Halász Pétert köszönheti a színházi szakma.
Az ő nevéhez fűződik a beavató színház
A Színházi adattár nevére keresve 181 rendezést – közte több operát is – listáz. 1973-tól öt évig Kecskeméten, a Katona József Színházban volt főrendező, majd 1978-1979-ben a Népszínház főrendezője, újabb három évig művészeti vezetője lett, 1980-1982-ben a Szegedi Nemzeti Színház művészeti tanácsadója volt. 1982-ben megalapította a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházat, amelynek két évig megbízott igazgatója és művészeti vezetője, 1984-től 1987-ig igazgató-főrendezője, 1987-88-ban művészeti tanácsadója volt. Pályájának zalai szakaszát országos visszhang, számos hazai és nemzetközi elismerés kísérte, a társulat előadásait ebben az időszakban honorálták először rangos díjakkal itthon és külföldön. Kitalálta a középiskolásoknak szánt, a műfaj kulisszatitkait is megmutató beavató színházat.Az 1987-88-as évadban a Nemzeti Színházban rendezett, ezután a szegedi Nemzeti Színház társulatának újjászervezésében vett részt főrendezői, illetve művészeti vezetői minőségben. 1991-ben a szegedi társulatból kivált művészekkel megalapította a Független Színpadot, ez az alternatív színház 1991-től Budapesten működött. Ruszt 1994-től 1998-ig a Budapesti Kamaraszínház tagja, 1995-98 között művészeti vezetője volt.
“Én mindig ugyanazt az előadást rendezem, csak másként”
Ruszt József mintegy kétszáz előadást állított színpadra görög drámáktól modern ősbemutatókig, Shakespeare Rómeó és Júliáját hatszor, hat különböző színházban rendezte meg. Számos klasszikus darabot új felfogásban, a legmodernebb rendezési elveket követve vitt színre. A zalaegerszegi teátrum megnyitójára, 1983-ban emlékezetesen állította színre Madách Imre művét, Az ember tragédiáját. Utolsó rendezése is ez volt ugyanitt húsz évvel később, amikor Ádám és Éva szerepét ugyanazokra a színészekre, Szalma Tamásra és Fekete Gizire osztotta – Lucifert Kamarás Iván játszotta -, mintegy demonstrálva sokszor idézett mondatát: “Én mindig ugyanazt az előadást rendezem, csak másként”.
“Én a szünetben csinálom a színházat”
Kollégái, tanítványai nemcsak Mesternek szólították, hanem annak is tartották Ruszt Józsefet. A hosszúra nyúlt, fárasztó próbákon sem vesztette el a türelmét soha, nem volt kiabálós, még csak nem is instruálta hangosan a színészeket. Egy alkalommal feltették neki azt a kérdést, hogy mit szeret legjobban a világon: “A színházat, a színházon belül a próbát, azon belül pedig a szünetet. Én a szünetben csinálom a színházat”.
Ruszt József 68 évesen, 2005. július 29-én halt meg Zalaegerszegen. Művészi munkáját 1975-ben Jászai Mari-díjjal, 1989-ben Magyar Művészetért Díjjal ismerték el. 1975-ben lett érdemes, 1977-ben kiváló művész. A Kossuth-díjat 1993-ban kapta, 1997-től volt a zalaegerszegi színház örökös tagja. 2008 óta nevét viseli a Kecskeméti Katona József Színház egyik játszóhelye, Zalaegerszegen pedig a színházban állandó kiállítás őrzi emlékét.
Végső soron a szeretetről...
A Föld lapos és négy angyal tartja 42 év – 42 megszólalás címmel 2004-ben jelentek meg tanulmányai. “42 éves rendezői pályáján megtartotta azt a játékkedvet és a hivatásához nélkülözhetetlen komolyságot, elkötelezettséget, ami e gyerekkori képéről is sugárzik. A mindig elégedetlenkedõ, újat kutató, fészekmeleget kereső és teremtő rendező ma már kimondja, amit ellentmondásos életében oly sokszor gesztusai mélyére igyekezett rejteni: a színházi alkotás alapkérdése a szeretet. A 42 év 42 megnyilatkozása Ruszt Józsefnek a színházról, a világról, az emberekről, a szakmáról -végső soron a szeretetről szóló gondolatainak antológiája. Kordokumentum, amelynek megjelentetése tisztelgés a Mester előtt” – áll a kötet ajánlójában
Hagyatéka könyvsorozat formájában, Nánay István, Tucsni András, illetve Forgách András szerkesztésében látott napvilágot Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színház jóvoltából. Emellett megjelent az 1972 és 1981 közötti éveket, a Gábor Miklóst és Nádasdy Kálmánt illető feljegyzéseket, továbbá a kecskeméti időszakról szóló kötet is.
Interjúrészlet Ruszt Józseffel – Szerző: Nánay István:
Színház: A színházban minden küzdelem.
Antropomorf: A színház közkedvelt és hatásos intézmény. Az emberek szeretik benne a kikapcsolódás lehetôségét, a különféle kellemes, kulináris elemeket és hatásokat, és persze valami olyasmit, amit végsô soron színmûvészetnek, átlényegülésnek nevezhetünk, amelyben megtörténik a csoda: valami külsô formáját és alakját megtartva belül teljesen átalakul és megváltozik. S ez egyaránt érvényes a színészre és a közönségre. Az idő emléket állít az eszményi nézônek és az eszményi színésznek. Az állítólagos történet még a klasszikus időkben esett meg, amikr vándorszínésztruppok járták be Amerikát, és pajtákban játszottak. Az egyik Othello-előadás során a helység derék seriffje annyira felháborodott a kifejlet borzalmain, hogy felállt, és lelőtte a címszerepet alakító színészt, majd amikor tudatára ébredt tragikus cselekedetének, önmagával is végzett. Közös sírba temették őket, obeliszket emeltek nekik a következő felirattal: „Az eszményi színésznek és az eszményi nézőnek!” Ha nem igaz a történet, akkor is szép. A színjátszás a szó legszorosabb értelmében „emberarcú” művészet – és itt most felejtsük el a színész arcát így vagy úgy eltorzító és átalakító maszkokat. Mondhatnánk úgy is, hogy a színészet az összes művészet közül a leginkább antropomorf, mert nem egy mozdulatlan cselekvő embert ábrázol, mint egy szobor, nem egyetlen ember képének egyetlen pillanatát nyújtja, mint egy portré, s nem egy ember vagy embercsoport elképzelendő történetét rajzolja meg, mint egy novella vagy regény.
Miért fontos a színház: Ez nagyon nehéz dolog. Azért nehéz dolog, mert a színház – kettős értelemben is, koncentrikusan és excentrikusan is – generációs összefogás eredménye, és ez különösen azokban a történelmi szakaszokban lényeges, amikor nagy lemaradásokat gyorsan akar a társadalom behozni. Ezekben mindig generációs szakadások vannak. Magyarul: egy színház generációs összeesküvés, és akkor talál hangot, és akkor lesz érvényes, ha a közönségben megtalálja a saját generációját. Éppen ezért tör előre világméretekben – Amerikától ma már, sajnos, Franciaországig és Angliáig – a kommersz és az úgynevezett tömegkultúra – bár ezt a kifejezést én nem szeretem, mert kategorizálni akar –, mert ki akarja tágítani ezt az összeesküvést a legszélesebb társadalmi rétegekre és összemosni benne a generációkat. De Londonban is ugyanolyan padláson vagy pincében fogsz verssel adekvát színházat, dallal adekvát zenét hallani, és nem a stadionokban.
Stadionok: Itt, a második világháború óta, stadionok vannak, mindenféle értelemben. Kivéve az opera, ahol mindig van egy olyan emberi kunszt, hogy ki tudja-e énekelni azt a c-t vagy azt a díszítést, mert maga az emberi hang olyan szép, mint a Himalája vagy a virágzó fa. Ennek a primer volta még mindig valami természeti szépként megmarad.
Túlélés: A színház tulajdonképpen az operában meg a balettban fogja megtalálni a túlélés lehetőségét, mert egyszerien természeti, ahogy a lány mozdulata szép, vagy a fiútest szép a maga mozgásában. Mint egy szép kutya. A társadalmi mondandó vagy feladat funkciói kiürülnek – visszautalok arra, hogy tanítanak, és nem nevelnek –; a civilizáció kiüríti a kultúrát önmagából, és panelekkel helyettesíti, ezzel leszűkíti, leszegényíti a saját motivációit... és az érzelmek megtanulják azt a kicsi, ilyen-olyan hedonizmust, ami hasonlít a kamaszkori szerelmi élményhez.
Szerelem: Márpedig a művészet szerelem! A kultikus művészetek, a színház eredete – ha tetszik – a vallás, a teleológia: hogy a világnak valamiféle értelme van, hogy a megváltást – a kereszténység nagy forradalmát – az élet minősége – ahogyan te azt leéled – újra elhozza, és eljutsz valahova.
Világ: Az biztos, az emberiség föl fog lázadni, akármilyen ostobának tűnik ez a mondat így önmagában. Ezzel a globalizációval elindul egy rettentő nagy helycsere: aki itt van, az odamegy, aki ott van, az idejön, mindenki zavar mindenkit... egyre strukturáltabb rendben persze. Miért kell Zalaszentgróton kínai diszkont? Mert húsz forinttal olcsóbban lehet tornacipőt kapni? Persze, de mit jelez ez? Én nem azt mondom, hogy a kínaiak menjenek haza, vagy ne jöjjenek el onnan! Csak zavarban vagyok, mert nem tudom ezeket a jeleket értelmezni.
Sebesség: S ha ezekre a nagy, okos emberekre gondolok, meg amiket ők elgondolnak, akkor én is nagyon riadtan nézek a jövőbe, mert ez a sebesség, amit a mai világ diktál, egyszerűen antropológiai nonszensz, nekünk ez nincs beépítve. Ehhez egyszerűen egy új antropológiai lénynek kell eljönnie... Én ehhez nem értek, és marhaságokat mondani felelőtlenül nem akarok... Nem lehet tudni, hova rohanunk, csak rohanunk. Azt tartom a legnagyobb problémának, hogy rettenetesen leszűkülnek és lesoványodnak azok az emocionális mezők, amelyek az eddigi emberi történelem értelmét meg a szépségét produkálták, hogy érdemes élni. Hát érdemes élni? Érdemes gyerekeket nemzeni!?
Lényeges: A lényeges – ha akarod, mottó is lehet – az, miért csináljuk. Azt mondja Béranger: „Csak azért élek, hogy dalokat költsek. Ha ön megfoszt helyemtől, nagyuram, dalokat költök majd, hogy éljek!” Itt tartunk. (...)
Nevelés: Ma már, amikor az iskolákban inkább oktatnak, és kevésbé nevelnek, számomra ez az úgynevezett nevelési funkció alapkérdés, s ezt sohasem fogom tudni megtagadni, hiszen akkor az egész életemet tagadnám el: azt is, amit csináltam, s azt is, amit kaptam. Tehát: én ezt nagyon fontosnak tartom, de nem azt, hogy én részt vegyek benne. Azt tartom fontosnak, hogy ez a színház mûködjön, miközben az egész magyar színházi élet lassú átalakulásban van, s elértéktelenedik. Mondhatom a kommerszet és sok egyebet, ami ellepte a színházat. Mondhatom a buta, ostoba szlogenszerû kliséket, amelyek – lényegüknél fogva – nem gondolatok. Magyarul: nincs igazi élet, nincs igazi szellem a színházi életben, vagy csak nagyon ritkán. Sajnálnám, ha egy ilyen – tudatos képzavarral – kézmûvesmesterség iparilag gyártott panelkultúrává alakulna, mert akkor a szemek, a kezek, az érzékek elfelejtik, hogy kell azt csinálni. A színház a kultúrának egy olyan része és folyamatossága, amelynek eltűnésével eltûnnek a hegyek, eltûnnek a folyók, mint ahogy eltűnik a líra is.
Az interjút, melyből idéztünk a Színház című lap 2005-ös mellékletében olvashatják.
2017. július 4.
