A Hevesi színház hangtárának rejtelmei
A néző természetesnek tartja, ha egy színielőadáson motorhangot, s fékezést hall, amikor arról beszélnek a szereplők, hogy most érkezett meg valaki.
Természetes az is, ha a kellő pillanatban ugatni kezd egy kutya, máskor, a valóságban is megszólal a telefon, mielőtt azt a színész felveszi. És akkor még nem is beszéltünk a zenés darabokról, ahol kihangosítják a színészeket az énekléskor, vagy élő zenére zajlik az előadás. Minden előadáshoz profi hangosítás is tartozik. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban ennek Köves Marcell a hangtár vezetője és kis csapata, Cseke Gyula, Horváth Zsolt hangosítók a megvalósítói, felelősei.
- Minden, ami megszólal a színházban a mi dolgunk, mi készítjük elő, s irányítjuk is előadás közben a hangzást – mondja Marci, akit arra kérünk, vezesse be a nézőt szakmájuk rejtelmeibe. Ennél azonban többet is megtudtunk...
A hangtár központja a kis hangstúdió, amit közvetlenül a színház bejárata mellett helyeztek el. Talán azért is, mert itt rengeteg háttérmunka zajlik a darabok előkészítésekor, s az ebben résztvevőknek ne kelljen végigjárni a meglehetősen nagy épületet.
- Itt vesszük fel a zenéket, ugyan úgy ahogy a nagy stúdiókban. Hangszerenként külön-külön történnek a hangrögzítések. Külön vesszük fel a dobot, a basszusgitárt, s így tovább a többi hangszert. Vagy itt állítjuk elő a zörejeket, mindent amit a rendező csak elképzel. Egy-egy darab rengeteg ember, több szakma együttes munkájából áll össze. A mi esetünkben úgy fogalmaznám meg a feladatot, hogy a rendező elképzelésének megfelelően, a rendelkezésre álló technika adta lehetőségeket kihasználva tesszük hozzá a magunkét a darab művészi megvalósításához. Nagy a feladatunk abban, hogy a néző illúziója a lehető legtökéletesebb legyen. Minden darab más. Nem nagyon lehet konzervből, kész anyagból dolgozni. Sőt, azt a hangeffektet, amit mi az egyik darabhoz elkészítettünk, ugyan úgy, egy másik darabhoz, nem tudjuk felhasználni. Van egy gazdag zajgyűjteményünk, ami alapnak jó, de mindig rá kell szabni az aktuális előadásra. Még egy mennydörgést sem lehet változtatás nélkül felhasználni, mert nem biztos, hogy elég a hossza, lehet, hogy nem jó az intenzitása, vagy a hang mélysége – mondja a hangtárvezető.
Előfordulnak olyan darabok is, amelyek alapanyaga kötött, nem kell változtatni. Ilyen volt például az idén A dzsungel könyve című musical, aminek a zenei anyagát készen kapták. A zeneszámhoz készítenek ugyanis instrumentális (hangszeres) változatot, amely az éneket tartalmazó hangsáv nélkül használható. Az énekhangot később, az előadás alatt élőben, a keverőpulton mixelik hozzá a színház technikusai.
- Ezt fél playbacknek hívjuk. A szólóénekek a színházban mindig élőben mennek – magyarázza házigazdánk immár a színpadon, a hangkeverő pultnál, aminek a lelke egy nagyméretű, a laikus számára varázslatosnak tűnő kapcsolókkal, csúszkákkal, billentyűkkel teli szerkezet. Ezt jól láthatja a közönség is, amikor belép a nézőtérre, hiszen a pult az utolsó sorok közepén, a nézőtéren kapott elhelyezést, s a darab hangosítója is itt, jól láthatóan végzi a munkáját. Feladata bőven van, hiszen ő felel az előadás alatt a hangzásért. Ide vannak bekötve a színészek-, s a zenekari árokban lévő hangszerek mikrofonjai, a színpadon lévő rejtett mikrofonok is. Rengeteg kábel és vezeték köti össze ezt az asztalt a színpadon lévő hangtechnikai eszközökkel. Az pedig, hogy az előadás alatt mi hogyan szól, az annak az embernek a munkájától függ, aki a pultban dolgozik.
- Azt szoktam mondani, mi vagyunk Zalaegerszeg, pontosabban a közönség füle, hiszen a közönség azt és úgy hallja, ahogy a kollégáim, vagy éppen én a technikát kezeljük. Nem mindegy például, hány fok van, hogy milyen a relatív páratartalom a teremben, hányan ülnek a nézőtéren vagy, hogy az adott szereplő milyen formában van. Ezek miatt mind megváltozik a hang, amit követnünk kell. Vagy, élő zenénél melyik hangszer éppen milyen erősen szólal meg. Ezeket itt mind szabályozni lehet. A hangtechnikában minden a fizika szigorú törvényei szerint változik. Elméletileg, de ugye, az elmélet és a gyakorlat között elméletileg nincs különbség, csak gyakorlatilag. A gyakorlat meg az, aminek az elsajátításhoz rendkívül sok idő, tapasztalat kell – mondja, s megemlíti a pályája kezdetét.
- Én még a Lear király seregében voltam katona – említi nevetve. - Polgári szolgálatosként kerültem a színházhoz a két éves sorkatonai időmet letölteni, az idő tájt, amikor a színház ezt a művet bemutatta (1996). Bár a Széchenyi építőipari szakközépiskolában végzetem épületgépészeti szakon, valahogy mégis itt ragadtam. Azóta elvégeztem a Oktopus Multimédia Intézet hangmesteri kurzusát, s a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola villamosmérnök-asszisztens szakát műszertechnika szakirányon, de sok mindenre a napi feladatok, az adott darab hangigényének megoldási kihívása vezetett rá. 1997-ben az akkori A dzsungel könyve előadást is én hangosítottam. Az idei „dzsungel" hangpultja mögött már talán egy tapasztaltabb szakember ül – mondja. Aztán megemlíti a következő darabot, Molnár Ferenc Liliomját, amelyet szintén 1997-ben, az akkor elbontásra kerülő cserépkályha gyár kiürített üzemcsarnokában adtak elő. Most egy kicsit más felfogásban készül a darab. Ebben lesz egy jelenet, ami különös hangtechnikai megoldást követel.
- Egy hangos diszkóban vagyunk, majd a szereplők kijönnek a szórakozóhely elé. Közben a hangnak úgy kell megváltozni, mintha a zenét már az utcán, az épületből kiszűrődve hallanánk, hogy a dialógust ne zavarja. Ráadásul az egész hangjáték egy gramofonra feltett lemezzel kezdődik, a maga összes hangadottságával együtt. Nos, ilyen megoldásokkal tehetünk mi sokat az illúzióért, azért, hogy a közönség jól szórakozzon. Hogy hibázunk-e? Előfordul, de ettől még az előadás nem áll le. Ki kell jönnünk valahogyan belőle. Ez az élő műfaj varázsa. Ez a mi dolgunk, amit imádunk csinálni - mondja Köves Marcell.
Győrffy István
2017. február 17.
