Michael Peter, azaz Mihály Péter
Főszerepeket játszik, jövőre nagyszínpadon rendez, emellett három gyermeket nevel. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház ifjú színészével beszélgettem. 
- Egyszemélyes Tantermi Deszka előadás – Péter, azaz Peter (ejtsd: Pítör). Saját életedhez van-e kapcsolódás, mekkora kihívás számodra?
Ahogy megyünk bele a próbafolyamatba, úgy találok egyre több kapcsolódási pontot. Ez egyrészt egy ösztönös „kapaszkodó keresés” eredménye, de minden próbán akad olyan is, ami kvázi véletlenül érkezik meg. Mikor Madák Zsuzsanna a darab rendezője, a szövegkönyv írója, de mondhatnám úgy is, hogy Peter – mint személy, s mint darab - megálmodója még a felkészülési fázisban volt, egy workshop keretén belül, különböző játékok, feladatok kapcsán sok személyes dolog felszínre került belőlem. Ezek, természetesen indirekt módon, de valahol benne vannak a szövegben, s talán az egész előadás szellemiségében. Ugyanakkor színészként ez a próbafolyamat mostani stádiumában már egyáltalán nem érdekes, hiszen most már ugyanúgy kapcsolódási pont az is, amit én épp ellenkezőleg élek meg a mindennapjaimban, amiről homlokegyenest más a véleményem, mint az általam játszott karakternek. Azért az mindenesetre vicces, hogy az előadás két főszerepének nevei Michael és Peter. Nem számoltam össze, de ha most fejben felszínesen végigfutok a történeten, több mint 20 karakter, amit az előadásban, persze nem egyforma kidolgozottsággal, de megjelenítek majd. Ez is kapcsolódási pontokat hoz létre, hiszen a színész, ha a legtöbbször nem is tudatosan, de az ismerőseiből, az eddigi tapasztalataiból gyúrja össze ezeket a figurákat.
Amúgy, bár már nem aktuálisan, mégis kifejezetten élesen él bennem Peter fő problémája. Nekem is megvolt ez a „kivonulok a világból, hogy megtaláljam magam, vagy legalábbis valami irányt, amerre indulni szeretnék” állapot az életemben. Akkoriban a kortársaim nagy százaléka minden követ megmozgatott, hogy ne kelljen bevonulnia katonának. Én épp ellenkezőleg tettem. A szüleim akkor még – kisvárosi léptékben mérve – jól menő vállalkozók voltak. Minden arra vitt, hogy lassacskán, egyre nagyobb szerepet vállalva a családi vállalkozásban, egyszer majd átveszem tőlük a stafétát. Még csak azt sem mondhatom, hogy nem szerettem azt a világot, s azt sem, hogy ne lett volna hozzá képességem. De olyan egyértelmű volt. Túlságosan. Egyszer csak elkezdett derengeni, hogy ez nem az én döntésem. Hogy csak sodor az élet, s még ha pillanatnyilag úgy is tűnik, hogy napfényes vidékek felé, mégsem én irányítom a sorsomat. S akkor, 19 évesen megéreztem, hogy ebből nem lesz kiszállás, hisz túlságosan vonzó a kínált alternatíva. Mégis volt egy apró kis relé, ami jelzett, hogy kicsit „lépjek hátrébb a képtől”, vizsgáljam meg, hogy biztosan erre akarom-e feltenni az életem. Ekkor jött kapóra a behívó. Bevonultam, s a katonaság alatt, kikerülve az addigi sodrásból, már el tudtam kezdeni keresni a számomra leginkább teljes életet. Szolgálatról szolgálatra tisztult a kép: „Színház”. Nem volt igazán komoly tapasztalatom. Életem első színházi élménye (amelyben magam is szerepeltem) 17 évesen volt úgy, hogy soha előtte nem láttam „felnőtt” színházi előadást, talán egy mesejátékot valamikor alsóban, de abból is csak arra emlékeztem, hogy gyanúsan együtt énekeltek és táncoltak benne.
Mindezt azért meséltem el, mert Peter is valami hasonlót él át, persze egész mások a körülményei.
S hogy mekkora kihívás? Szerencsés vagyok, mert általában nagyon gyorsan és könnyen tanulok szöveget, de azért a mostani nettó 90 percnyi szöveg kemény dió. Máskor szeretem a szöveget megtanulni a második hét végére, mert szerintem a szövegtudás olyan a színésznek, mint a kőművesnek a tégla. Ha azt nem viszi magával, mit akar beépíteni? A Peter esetében lejjebb kell adnom ebből az igényből, több időre van szükségem, s akkor még a szájnak is meg kell majd tanulnia, nemcsak az agynak, s azután lehet majd játékról beszélni. Ha 4-5 nappal ezelőtt kérdezel, nem ezt mondtam volna, de ma már kezdem elhinni, hogy menni fog. Peter kétségei tehát Péter kétségei is. Michael, az óvodás kisfiú pedig Peter Pan szeretne lenni: soha fel nem nőni, repülni. Színészként én is erre törekszem. Zsuzska nagyon bízik bennem, így az ő tenyerében, puha párnán „ketrecharcolok” magammal.
- Jövőre nagyszínpadon rendezel. Miért éppen a Liliomot? Milyen előadást szeretnél?
Professzionális körülmények között ez lesz a harmadik rendezésem, a második a nagyszínpadon. Ha divatos választ szeretnék adni, azért Liliom, mert szeretnék megmaradni a siker útján. Molnár Ferenctől már rendeztem a Pál utcai fiúkat. Akkor a színház szervezési osztályvezetője, Nagy Ferenc, „Franci” azt mondta, nem sűrűn volt olyan előadással dolga, amelyről egyetlen negatív véleményt sem hallott. Sosem felejtem el, mikor az egyik kedves ültető néni futott be hozzám a világosító fülkébe – ahonnan néztem az előadást –, hogy látom-e mi van a nézőtéren? Állva tapsoltak az általános iskolás és felnőtt nézők. Az ő öröme mindent összefoglalt. De a választás oka valójában sokkal prózaibb. A Liliom hosszú évek óta érlelődik bennem, így mikor a színház vezetése, dr. Besenczi Árpád igazgató és Sztarenki Pál művészeti vezető a tavalyi Vaknyugat rendezésem „jutalmaként” megkérdezett, hogy milyen darabokat tudnék elképzelni rendezőként, ez volt az első, rögtön rávágtam. Nagyon jól esett ez a bizalom, főként úgy, hogy egyszer sem kellett kopogtatnom az ajtajukon, mind a Vaknyugat, mind most a Liliom esetében ők tették meg az első lépést. Ahogy Tucsni András a Pál utcai kapcsán. Ez nem kis dolog. Senkit sem szeretnék megbántani, ha esetleg figyelmetlenségből most valótlanságot állítok, de azt hiszem, a Hevesi 33 éves történetében én leszek az első, aki a színházban kezdve, stúdiósból lett színészként nagyszínpadi, „felnőtt” bérletes előadást rendez. Persze a bizalom akkor és addig ér valamit, míg az ember él és nem visszaél vele. Igyekszem ehhez tartani magam. Tehát Liliom. Mert remekmű. Egy csodálatos, mégis hús-vér mese, melyhez – reményeim szerint – jól fog társulni az én erősen vizuális ábrázolásmódom, illetve az, ahogy a költészetet, a szépséget, a szellemet és a gyarlóságot, az önzőséget, a hitetlenséget egymásra vetítem. A mi Liliom előadásunk egyik kiinduló kérdése az lehet majd, hogy mi a pokol tüze? Szerintem az, ha az embernek újra és újra végig kell nézni az életében elkövetett hibáit, de már nem tud rajtuk változtatni. Ha mégis kapnánk egy esélyt, azzal tudnánk-e élni? Tehát egy kifejezetten látványos, gazdag asszociációs mezejű, a néző képzeletét elrepítő és arra naivan számító, de a történetet mindenki számára „könyörtelenül érthetően” elmesélő, a szó legnemesebb értelmében vett mese lesz. Ha nem is külvárosi, de legenda... hét képben.
- Több Tantermi Deszka előadásban is játszol (Kebab, Semmi). Milyen élmények kapcsolódnak az előadásokhoz?
Ezek olyan előadások, melyek célzottan adott korosztály egy-egy problémáját veszik nagyító alá. Két lépésre a közönségtől, ráadásul a Semmi esetében a legtöbbször a közönség saját közegében, az osztályteremben játszva, nem sok lehetősége van az embernek kamuzni. Ezért ez a felállás önmagában egy színészi, a fiatalokkal és a pedagógusokkal való napi kontaktus miatt pedig egyben társadalomismereti kurzus. Sokat elmond az is, hogy a megbeszéléseken, próbákon, workshopokon – ahol az ország talán legszakavatottabb szakembereivel készülünk –, a diákokról, a közönségről nem, mint nézőkről, hanem mint résztvevőkről beszélünk. A TD (Tantermi Deszka) a résztvevők színháza. Azon a hasznán kívül, hogy a beazonosított problémákra segít válaszokat, de legalábbis lehetséges irányokat találni, a résztvevőket felelős gondolkodásra sarkallja. A színház, mint olyan azt a funkcióját éri itt el, amivel szerintem túlmutat minden máson: visszatér a történetmesélés legősibb céljához. Mert a fantázia segít tisztán látni a valóságot. A kisgyermeknél úgy kezdődik a mesélés – ideális esetben szerintem egy éves korukban –, hogy áttételesen, de visszameséljük a napját. Ők még ösztönösen magukat keresik a történetekben. Őket még nem ragadja el a bambulás ördöge. S hihetetlenül gyorsan rájönnek, hogy minden történet róluk szól. Ami nem, azt pillanatok alatt elunják. Akkor még.
Ide vezet vissza a TD. A játék tanulás. A játék beazonosítás. A játék feldolgozás. Ez a feladat, amit a Hevesi a Tantermi Deszka programmal magára vállalt és teljesít évről évre emelkedő színvonalon, ahogy mondani szokták: „Megfizethetetlen. Minden másra ott a TV.” Őszintén hiszem, hogy felbecsülhetetlen az a szolgálat, amit a Hevesi a régióért tesz ezen a területen.
- Nagycsaládos vagy, három gyermeked van. Hogy tudod a színházat összeegyeztetni a családdal?
Az időbeosztásom nagyon hektikus. Ha úgy veszem, hogy átlagosan 1,5 hónap egy próbafolyamat, és évi 4 bemutatóval számolok, akkor nagyjából az év felében nagyon el vagyok kapva. Hiszen a színészet, a rendezés mellett vezetek egy drámatagozatot egy gimnáziumban, énekelek, konferálok... Igazi logisztikai feladat ezeket egyeztetni, de ebben segítségemre van a párom: Eszter. Ő a manager. Engem ő rakott össze. Megmutatta, hogy van élet a kocsmákon túl, hogy nem attól leszek művész, ha...úgyis tudod... Elképesztően intenzív a kapcsolatom a gyermekeimmel. Titok nincs, de az elején még kellett a tudatosság. Ma már ösztönös az, hogy nem viszem haza a munkát. Megtanultam, hogy ha a családdal vagyok, akkor nincs félig. Inkább később érek haza, inkább korábban indulok el, de minden idegszálammal velük vagyok. És ez egyenlőre működik. A három gyermek: Adél, Huba és Hanga együtt és külön-külön is, egy pillanat alatt olyan állapotba tudnak engem transzponálni, hogy megszűnik minden más. Nem sok dolog van az életben, amit biztosan merek állítani, de az biztos, hogy sokkal, de sokkal kevesebb lennék nélkülük. A színpadon is. Tán ott sem lennék!
Nagy Kornélia
Magyar Teátrum
2016. január
