Felnőni a felelősséghez
A krimi, mielőtt színpadra születne, kiknél, hol és milyen formában válhat valóssággá? Vihart kavaró előadást mutattak be az ifjúságnak Zalaegerszegen, megadva a lehetőséget, hogy a látottak tapasztalataiból, saját világuk problematikusságára következtethessenek. 
A fellobbanó vita kapcsán, pedig érdekes párhuzam alakult ki az előadásban megfogalmazódó felelősség gondolata és a szülőket, pedagógusokat érintő tudatos hozzáállás között.
A Kövek darab (The Stones) ausztrál szerzőpáros, Stefo Nantsou és Tom Lycos, 1996-os munkája, amely két balsorsú fiú igaztörténetet dolgozza fel, akiket emberöléssel vádoltak, miután meggondolatlan csínytevésük gyilkosságba torkollott. Ez a két fiú kivagyiságból, heccből, játékból, de semmiképpen sem szándékosan, hídról legurított kövekkel halálos balesetet okozott, amely egyben a dráma fordulópontját is jelenti. A nyomozás, a beismerés, a lelki megpróbáltatás, a felhalmozódott erkölcsi kérdések, nyitottá válnak a történet végén: a következtetést, hogy mi a helyes út a büntetésben, mindenki a maga értékrendszere szerint vonhatja le. Az ausztrál krimit több mint ezer alkalommal játszották világszerte, köztük a Londoni Nemzeti Színházban, a New York-i New Victory Színházban, valamint az amszterdami De Krakelingben is, fordításban meghaladta a húsz nyelvet.A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Kövek feldolgozása október 13-án került bemutatásra, Sztarenki Pál rendezésében (rendezte például az ugyancsak viharos utóéletű Közellenséget is), ahol a négyszerepes darabot, amelyben a színészek kettős karaktert alakítanak, Barsi Márton (Shy Boy, Quinn nyomozó), illetve Mihály Péter (Yahoo, Russo nyomozó) viszik színre. A játéktér kialakítása minimál-díszletre korlátozódik: csupán egy raktárt ábrázoló állvány, zöld hálóborításokkal, és későbbi kihallgatáshoz használt két szék. A kamaszkor küzdelmeit érzékien szemléltető előadás kezdetekor két fehér lepedőgubó jelenik meg, kidolgozott vontatottsággal megkezdődik a kibontakozás, a karakterek újra „megszületnek”. Az egyik zihál, a másik asztmás nehézséggel küzd a levegővételért, mindez számítógépes játékhangok és az őket kísérő mozdulatsor ötvözésével jelenik meg. A színre vitt darab egészén végighúzódik a digitális generációra jellemző normavilág: a pixelekből és ledimenzionált világból kiépülő gondolkodásmód, az a meglátás, ahogyan egy szétcincált papír fecniből halálos fegyver válhat. Megfelelő indítékkal bármi megtörténhet, és az embereket nem lehet „igazán” megölni, csupán megsemmisülnek egy ideig, amíg az egész elölről nem indul. Itt pedig, a megfelelő motiváció adott: egymás bátorság-próbatétele, a két világ között stagnáló tudat vérvirágzása. Az elszabadult gondolatok, a csapongó ötletek mindkét esetben hiányjelölőként hatnak a két kamasz életében. Legyen szó szülői odaadás érzéketlenségéről, amelyet Mihály Péter Yahoo-ként az elveszettség kifulladásának homályával állít színpadra, vagy megfelelésvágyból Shy Boy, Barsi Márton belső vívódásoktól átitatott karakterformálásában. Játsszunk!- mondja önfeledt sugárzással az egyik fiú, mire mi belefeledkezünk, hogy a szó számukra mit is jelent. Az előadás során fellépő üresen hagyott részeket, mint számítógép képernyőjén villódzó kockákat, korhű zenék és a játék fogja át: Mission Impossible, Deep Purple, Richard Strauss, Neil Young. Keveredésük egyszerre válik kielégítő közelségűvé az ifjúság számára, miközben folyamatosan szemléltetni próbál az érettebb korosztálynak. A halálba olvadó csínyben oszlásnak indul a kihívásokból, heccből épített fellegvár: a játék véget ér, a gyereki tudatba lassan kúszó álombogárként ékelődik be a bűnösség gondolata. A gyerekek és nyomozók alakja állandó körforgásban lesz eggyé, majd válik külön, akár egy megállíthatatlan személyiségi mitózis. Ez a körforgás letisztult, mégis görbe tükörrel állítja szembe a feltenni kívánt kérdéseket: kit érint a felelősség, hogyan büntetendő az elhibázott játék-tett? A kimenetel nem hoz feloldozást, a gyerekek szabadok, de ami marad, az csupán papírhalmazba temetett kínzó emlékfoszlány.
A darab fogadtatása, az eltérő vélemények arra ösztönözték a színház menedzsmentjét, hogy fórumra invitálják a helyi érdeklődőket. November 4-én került sor a találkozóra, amelyre meghívták Novák Jánost, az ifjúsági színház egyik leavatottabb gyakorlati szakemberét, a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház igazgatóját. Ott volt természetesen a panaszlevelet benyújtó szülő, Pummerné Gróf Katalin is (ő a gyereke előadás-elmondása alapján jutott arra a következtetésre, hogy a darabbal „mérgezik és szennyezik a kultúrára szomjazó gyerekeket”). Megjelent továbbá a várospolitika prominensei közül Velkey Péter, a Humánigazgatósági Osztály vezetője, illetve Dr. Gyimesi Endre, a város volt polgármestere, országgyűlési képviselője). Az előadás rendezője, Sztarenki Pál művészeti vezető elmondta, hogy ez a darab Budapesten bő tíz évig futott, kétszáznál több előadást élt meg, 10-14 éves éves korú célközönségnek játszották, és egyetlen kifogás sem érkezett ellene.
A nyílt fórum Besenczi Árpád igazgató köszöntőjével indult. Megfogalmazása szerint, a közösen gondolkodás nemcsak egy felmerülő eset okán szükséges. Fontos az állandó párbeszéd a színház és pedagógusok, a tanárok és tanítványaik között, mert a Hevesi Sándor színház vezetése és munkatársai megkülönböztetett figyelmet fordítanak a fiatalok megszólítására, drámán keresztüli nevelésére. Igazgatója szavait Madák Zsuzsanna színművész, dramaturg, a Tantermi Deszka program vezetője a bérletrendszer ismertetésével támasztottá alá. Az általános iskolás bérletben a 10-14 évesek korosztálya három előadást kap, ebből kettőt kifejezetten számukra készítenek: a szóban forgó Kövek és a most készülő Nekünk nyolc?!. A harmadik előadást mindhárom bérlettípusban (felnőtt, középiskolás és általános iskolás bérlet) játssza a színház.
Ezt követően a moderátor, Bethlenfalvy Ádám drámapedagógus, a felmerülő neheztelések mentén, három fő kérdéskör megvitatását javasolta: 1. Mit kell kínáljon egy ifjúsági előadás? 2. A Tantermi Deszka ifjúsági program mibenléte 3. Mi a színház szerepe a város életében?
A megszabott időkeret miatt aligha sikerült volna azonban mindhárom témakörbe belemélyedni, talán ezért szűkült a dialógus ösztönösen az előadás kapcsán kifogásolt mozzanatokra, azokat próbálva feldolgozni a jelenlevő szakértők segítségével. Szóba került a darab vulgáris attitűdje, a digitális világ elemeinek bevonása, valamint a pedagógusok megsegítésének igénye önmaguk tájékozódása, és a diákok felkészítése terén.A káromkodással kapcsolatban elhangzott panaszokra, Farkas Edit a Római Katolikus Szakközépiskola igazgatónője részéről érkezett kielégítő válasz. Véleménye szerint, egyrészt nem hangzott el káromkodás, hiszen Istent nem káromolták, másrészt a csúnya szavak jelenlétének szerves szerepe van a darabban: nélkülük a felépített karakterek nem simulnának a valósághoz. A szavak ilyenszerű funkcióját viszont a gyerekekkel együtt kell megbeszélni, hangsúlyozta. Továbbá, a nemzedékek közötti eltérések, amelyek a ma ismert számítógépes játékok történetbe szövésénél is fennálltak, egyes szülők szerint gátolták az üzenet megértését. Ennek ellenére, egy ötödikes kisfiú elmondása szerint, ezek az elemek, nem jelentettek akadályt a megértésben. Őszinte véleményében kifejtette, hogy az üzenet eljutása nem számára, inkább édesanyjának okozott nehézséget, hiszen ő nem értette a Mortal Kombátra (Halálos Ütközet) rájátszott mozgássorozatot mindaddig, amíg ezt leánya el nem magyarázta. Tehát világos, némely gát nem a gyerekek fejében születik meg, sokkal inkább a felnőttek ignoranciája: hajlamosak mellőzni a korosztályok között kialakult különbségeket, jellemvonásokat. Ezt a megjegyzést példázta Velkey Péter, a Humánigazgatósági Osztály vezetője, aki többek között kiemelte azt az irigylésre méltó csendet, amelyet a gyerekek között lehetett érzékelni a céltudatosan formálódó előadás menetében. Több pedagógus is hiányolta ellenben, a színház részéről elvárható segítséget egy-egy darab osztályteremben történő előkészítéséhez, valamint annak a látottak alapján való feldolgozásához. A színház válaszában megfogalmazta, hogy Gyevi-Bíró Eszter közreműködésével készítettek ilyen anyagot, amely sajnos a premierkor még nem volt készen, viszont ez, mint segéd- pedagógiai eszköz, most már bárki számára elérhető. Domján Zsuzsanna pedagógus elmondta, számára problémát jelentett a célkorosztály meghatározásánál, hogy nem láthatta előzőleg a darabot, ezért előadás közben ötödikeseivel fontolóra vette a terem elhagyását. Novák János véleménye szerint, igencsak nehéz kialakítani egy valós korlátot, hiszen az egyénenkénti különbségek széles skálája miatt több célkorosztálynak is releváns lehet az előadás. A színház ismét nyíltan állt a megoldáshoz: a jövőben keresik a módját, hogyan tudnak valódi partnerséget kialakítani a pedagógusokkal a nagyszínpadi ifjúsági előadások kapcsán. Összegzésként fontos figyelembe vennünk, ahogyan Novák János is hangsúlyozta, az ifjúsági darabok együgyűek, tehát egy-ügyet (egyetlen ügyet) karolnak fel, jelen esetben a bűnözést, éppen ennél a tulajdonságuknál fogva konfliktusosak. Minden társadalom a saját problémáira keresi a választ, a színház közösségi élmény, önmagában is képes működni és láttatni, viszont egy darab feloldása nem csak az ő feladata: a szülő is felelősséget kell vállaljon ebben, valamint éppoly fontos a tanárok, tanítók szerepe is. Így, továbbra is hangsúlyos, az aktív partnerség fenntartása színház, szülő, és pedagógus között.
Bereczki Ágota
2015. november 09.
