VOLT MÉG TÍZ ÉVE?
Volt is, nem is. Amikor a „Van még tíz évem” reményét osztotta meg barátjával, már közelített a végzetes betegség. De a Független Színpad után, 1994-től számítva megadatott az egy évtized, a rendezői mérlegkészítés. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA. 
A Ruszt József írásos hagyatékának javát és a munkásságával kapcsolatos dokumentumok, kritikák egy részét közreadó sorozat hatodik, utolsó kötetét kézbe véve az első szó a köszöneté. Nánay István, Tucsni András és Forgách András elévülhetetlen érdeme, hogy az anyag (mindvégig a rendezések, szereposztások értékes függelékével és – noha szűkszavú – jegyzetekkel) napvilágot látott. Az 1994 és 2005 közötti utolsó időszak krónikáját előbbi kettő szerkesztette, utóbbi értékes írásokkal gazdagította. Elismerés illeti a kiadókat is; ezúttal a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházat és Tucsni Andrást.
Forgách kötetnyitó kisesszéje, Az állhatatos Ruszt – címével idézve az életre szóló Grotowski-ihletést és Az állhatatos herceg többszörösen hommage-os színrevitelét – a „come back”, az örökös visszatérés, újrakezdés képességében jelöli meg Ruszt József legfontosabb erényeinek, képességeinek egyikét. „...ő volt az igazi Comeback Kid, a kölyök, aki minden kudarc után vissza tud térni – írja –, egyszerűen azért, mert mint minden igazi művész, ő is gyermekkora óta fogalmazta magában a világot újra és újra; azokból az elementáris gyerekkori élményekből táplálkozott, amelyek művésszé tették...” Szakmai, gyakorlati, érzelmi értelemben is súlyos feladatot jelentettek e comebackek. A külvilág számára nemegyszer váratlan fordulatok sosem jelentették a közvetlen és közvetett előzményekről történő azonnali leválást. Épp ellenkezőleg: a jelen gyűjtemény is dokumentálja Ruszt zaklatott, olykor ingerült, sőt tanácstalan hűségét önmagához, ideáihoz, és azokhoz a munkatársaihoz is, akikkel kenyértörésre került sor.
Az alkotói lelkivilág ezeken az oldalakon mélyebben és nyitottabban mutatja meg magát, mint az előző öt kötetben, ahol a folyamatok kezdő és végpontjai között, ha megtörve-szakítva is, mindig ív rajzolódott ki, s mindig bizonyosak lehettünk a távlatban – mely az utókor számára 2005 nyara óta már múlt és színháztörténet. Itt viszont, a Budapesti Kamaraszínház kötelékében töltött évek, a vágyak (például az új Nemzeti Színházba, netán a főrendezői székbe kerülés illúziója), a nyugdíjasként Veszprémben és Zalaegerszegen végzett munka jellegzetesen a befejező, búcsúzó pályaszakasz lenyomata. Jelentős rendezéseket és tartalmas szakmai együttműködést egyaránt mutatva az egyenetlen termésben. Shakespeare-darabok, tágabban a Shakespeare-kor újbóli modern birtokba vételét (Othello, Hamlet stb.), az antik klasszikusok újragondolását (Philoktétész, valamint Szophoklész két Oidipusza), a magyar dráma hőskorával való ismételt számvetést (mindhárom nemzeti „alapdarab” előkerül megint: a Bánk bán, a Csongor és Tünde és Az ember tragédiája). A Kamarás Ivánnal, Gálffi Lászlóval közös erőfeszítések ugyancsak méltóak Ruszt korábbi színészvezetői elhivatottságának eredményeihez. Szellemi társra talált Kőszegi Lajos dramaturgban; intenzív levélváltásba kezdett Jordán Tamással; őrizte a barátságot az általa is remélt könyvsorozat majdani gondozóival; egykori színésznőjével, Shaefer Andreával; s ikonikus színészével, Gábor Mikóssal a színművész 1998-ban bekövetkezett elhunytáig. Levelezése tanúskodik arról, a magánéleti szereplők közül kikben volt erős bizalma.
A come back mellett az alku szó a könyv kulcsszava. Egyrészt Arthur Miller Alku című színművének viharos próbafolyamatú és kétséges összképű megrendezése miatt. Az elkerülhetetlen szerepátvétel folytán ez az este hozta meg Ruszt legnevezetesebb, legnagyobb visszhangú színpadi fellépését, mely legalább annyira volt személyiség-, mint színészvizsga. Ahogyan Szántó Judit megfogalmazta: „Milyen színész Ruszt József? Nos, nem mondható, hogy jó, közepes vagy rossz. Ruszt József mindenekelőtt nem-színész – és éppoly mindenekelőtt Ruszt József. Egyetlen percre sem volt az az érzésem, hogy Gregory Solomont látom a színpadon. Mindvégig Rusztot láttam, aki mindent, az égvilágon mindent (jó rendezőként az írónál is többet) tud Solomonról...” Ruszt maga azt vetette papírra egy 1994-es naplójegyzetében, Szabó Lőrinc olvasása közben – megelőlegezve a „Derű.” egyszavas mondatának nyomatékával –: „Az embernek joga van a saját történethez, és ahhoz is, hogy elmesélje, ha van, aki meghallgatja”. Az értő közönség a saját történet: az életvallomás „elmeséléseként” is nézte a Miller-rendezést.
Az alku a józan kompromisszum filozófiája az idősödő Rusztnál. Rá-rábukkanunk a könyvben a szóra. Alkukat köt a Budapesti Kamaraszínházzal, előbb tevékenységére, majd nyugdíjazására nézve. Alkukat javasol az egykor általa alapított zalaegerszegi társulat vezetőinek a színház reanimálása céljából. Kiegyezik a józan késztetéssel – barátai javaslatára és saját belső indíttatására hallgatva, fizikailag mind rosszabb állapotban is vállalkozik rendezésekre, noha véglegesnek hitt zalaszentgróti visszavonultságában csak az írásnak, iratai rendszerezésének, később színész-tankönyve újrakoncipiálásának akart élni. De támadott a betegség – az ellene folytatott küzdelem megrázó írásos emlékei teszik ki a kötet ötödét.
Az új tankönyv mind csalódottabb próbálkozások után torzóban maradt. Ruszt pályának Az ember tragédiája lett a végpontja. Így illett hozzá, egyénisége, törekvései és talentuma jegyében. Holott az 1983-as, színháznyitó zalaegerszegi előadáshoz nem tudott felnőni az egykori főszereplőkkel (Szalma Tamás, Fekete Gizi) harmincegy év után újraformált Tragédia. Az embernek azonban a nagy jelképekhez is joga van. Ruszt „újramesélte” Madáchot – Madách remeke „elmesélte” a Ruszt-életművet.
Ez volt a végállomás. A 197. rendezés. Amennyiben megadatik ama tíz év, bizonyára kikerekedett volna a kettőszáz. S csak találgathatjuk, egy nagy, innovatív színházművész és bonyolult, megosztó személyiség életének és munkásságának hat kötetre rúgó dokumentumai mellett, mi mindennel lennénk még gazdagabbak, ha így történik.
Tarján Tamás
2015.10.21.
