Kedves Budapest, ezeket a kincseket illene észrevenni!
„Telt ház előtt játszottunk, és a Duna Tv is rögzítette az előadást, de szinte alig láttam kritikusokat a nézőtéren, ami azért elszomorító, mert egyrészt így érvénytelenítik saját magukat, másrészt a nullára redukálják annak esélyét, hogy a szakma valaha is hitelesítse például Farkas Ignác kitűnő színészünk évek óta felterjesztett Érdemes Művész díját.” 
Ezt mondta többek között Sztarenki Pál a Zalai Hírlapnak, miután a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház képviseletében a Közellenség című produkció rendezőjeként átvette a legjobb előadásnak járó díjat. A Közellenség a Thália Színházban negyedik alkalommal a múlt héten megrendezett Vidéki Színházak Fesztiválján hét másik előadással együtt szerepelt, alkalmat adva arra, hogy a budapestiek is megismerhessék a vidéken folyó színházi munka egy vékonyka szeletét.
Tanulságos volt az elmúlt hét, és nemcsak azért, mert a zsűri egyik tagjaként minden előadást végignézhettem, hanem azért is, mert közben megfigyelhettem a budapestiek reakcióit, és azt is, hogy a nagyra becsült fővárosi színházi szcéna mennyire követi nyomon ezeket az előadásokat. Mondhatom: nem nagyon. Sztarenkihez hasonlóan én is alig láttam kritikusokat (tisztelet a kivételnek), budapesti színészeket, rendezőket, színházigazgatókat pedig még annyira sem. Igen, tudom, hogy évadkezdés, főpróbahét, felújító próba van, és még kismillió okot fel lehet sorolni, hogy ki, miért nem ért rá éppen, de azt gondolom, hogy ha van lehetőség, hogy - kilométerekben számolva - távoli kollégákat nézzenek, és csak a Nagymező utcáig kell elmenni, hát, az azért nem nagy áldozat. A kritikusokról nem is beszélve. Nem tudom, évad közben mennyire van idejük/lehetőségük/kedvük vidékre utazni, és előadásokat nézni, de a most vasárnapi Színikritikusok Díjának jelöltjeit nézve mindenesetre feltűnő és mélyen elgondolkodtató, hogy néhány fővárosi színház uralja a terepet (jó, mutatóba azért befértek a szombathelyiek és a tatabányaiak).
Pedig színvonalas, remek előadások szerepeltek az idei fesztiválon a Tháliában. Már a kezdés is erős volt a békéscsabaiakkal, akik Federico García Lorca utolsó drámáját, a Bernarda Alba házát hozták. Példaszerű, ahogy a lecsupaszított lorcai szöveget összeszövik a flamenco világával, táncolnak, énekelnek, zenélnek a sajátosan kiszakított színpadi térben. Betegségből lábadozó társukat, Kara Tündét pedig nem pótolták mással, alakját vetítéssel, hanggal, és fénnyel idézték meg.
A hét közepén látottak közül a kecskemétiek előadását, a kortárs szerző, Jurij Poljakov Párcsere című darabját emelem ki. Félreértéses vígjáték, társadalmi szatíra, szomorú dráma és szerelmi történet keveredése ez, melyben féltett titkok derülnek ki, házasságok siklanak félre. Lehet-e folytatni? Ha igen, hogyan és kivel?
A fesztivál zárása egyértelműen Hunyadkürti Györgyről és a Shylockról szólt. A kaposvári színész A velencei kalmár mellékszereplőjének, Tubalnak a bőrébe bújva mesél Shakespeare darabjának születéséről, a korról és még sokkal többről: az angol Gareth Armstrong monodrámája a zsidóság üldöztetésének kulturális gyökereibe avat be, egyformán szólva felemelkedésről és üldözöttségről - humorral, átgondoltan, okosan.
A legjobb előadás díját elnyerő Közellenség című produkció Tasnádi István Kohlhaas Mihály átirata, melyben az igazságkereső lókereskedő történetét a sintértelepre került két fekete ló idézi fel. Hatásos, átgondolt, sokrétű produkció, ami hosszú ideig dolgozik a nézőben - köszönhetően a kitűnő színészi alakításoknak, a koreográfiának és a társulati összhangnak.
A Thália Színház jó érzékkel érzett rá a lehetőségre, hogy egy egész hetet a vidéki társulatoknak szentel, az előadások telt házzal mentek, a fővárosi publikum örömmel fogadta a produkciókat. Folytatás: jövőre!
V.Nagy Viktória
2015. szeptember 18.
