Magánfreskó
Közösségi és magántraumáink kibeszélésével ma sem állunk valami jól, 1991-ben pedig, amikor az Asszony a fronton először megjelent, Polcz Alaine önéletrajzi regénye, amelyben fiatalasszonykorát, kudarcba fúlt első házasságát és háborús tapasztalatait elbeszélte, úttörőnek számított. 
Ahogy úttörőnek számított Polcz Alaine a hospice-mozgalom meghonosítójaként is. A zalaegerszegi Lakásszínházba menet jutott eszembe, hogy nem sokkal az Asszony a fronton megjelenése után, 1992-ben (a dátumot az akkor dedikáltatott kötetben néztem meg) éppen a Lakásszínház szomszédságában lévő Zsinagógában tartott előadást. Október volt akkor is, a halottak napjához közeledve beszélt a hospice-ról. Most pedig egy földszinti lakás nagyszobájában, erdélyi varrottas hímzések és a polcon sorakozó kötetei között Czegő Teréz idézte meg Polcz Alaine történetét, ezt a „világtörténelem falára festett magánfreskót”.
Egy ilyen intim térben, talán harminc embernek elmondani ezt az őszinteségével és drámaiságával sokszor sokkoló, megfogalmazásában áttetszően egyszerű szöveget, nehéz vállalás. Harminc ember ehhez sok is, meg kevés is. Sok, mert Polcz Alaine – és ez talán pszichológus voltával is összefüggött – itt is, ahogy a többi írásában is, egy dialógushelyzetet írt meg: „A háború nem könnyű. Ahogy a házasság sem. Megpróbálom elmondani Neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondanom.” Sztarenki Pál rendező megtartotta a dialóguskeretet. Czegő Teréz bejön, köszön, elmondja a fent idézett három mondatot, ezzel jelzi, hogy már Polcz Alaine-ként jött be és fordult hozzánk. Aztán leül, lapozgatni kezd a könyvben, mintha csak az életében tenné, felolvas pár mondatot, majd a könyvet félretéve beszélni kezd. Az egyes részeket Máriás Zsolt illusztratív-felidéző jellegű zongorajátéka köti össze.
A koreográfia végig ezen a nyomvonalon halad: ha újabb témához, részlethez érkezünk, újabb rövid felolvasás következik, ez megy át aztán szabad beszédbe. A színésznő időnként feláll, tesz néhány lépést, de meghatározó marad a statikus, ülő helyzet. A kivételek közé tartozik az a jelenet, amikor az orosz katonák által elkövetett erőszakról beszél, akkor a polc mellett áll, profilból látjuk, érzékeltetve, hogy van, amit még a legőszintébb önfeltárulkozással sem lehet szemtől szembe elmondani.
Egy ilyen vallomáshoz már két hallgató is sok lehet. De kevés is ez a harminc ember, mert ha a nagyszínházban vagy akár egy kamarateremben megszokott módon szólnak hozzájuk ebben a miliőben, az hiteltelen lesz. Nagyon nehéz lehet ezt pontosan eltalálni, Czegő Teréz is keresgéli az elején a tónust, ami egyáltalán nem színpadias, és már-már nem is színházi, és a gesztusokat, amelyek ennyire közelről is természetesnek hatnak. Majd jó negyedóráig megmarad ugyanannál a hanglejtésnél, ugyanazoknál az ismétlődő gesztusoknál.
Aztán, amikor már félő lenne, hogy benne ragad ebben a regiszterben, egyszer csak történik valami, és egymásra hangolódnak a szöveggel. Onnantól kezdve már nem a színésznőt látjuk és halljuk, hanem az elbeszélőt. És ez már attól is független, hogy ki milyen előismeretekkel érkezett az előadásra, olvasta-e a könyvet, hallott-e a szerzőről vagy sem. Egy asszony beszél az életéről, a viszonzatlan szerelméről, a háborúról, vádaskodás és keserűség nélkül, azzal a szándékkal, hogy magában is elrendezze, megértse és megértesse mindazt, ami ötven évvel ezelőtt történt. Kifejezetten női és általános, emberi traumákról, háborús tragédiákról és emberi gyengeségekről hallunk, sok rosszról és kevés jóról, emberségről. Az előadás második felében a színésznőnek sikerül a lehető legegyszerűbben létezni a színpadon, a megrendítés bármilyen látható eszköze nélkül megrendíteni. Sallangok és manírok itt csak a főszereplő által megjelenített, a lánya történetével mit kezdeni nem tudó anyának jutnak, aki nem akarja tudomásul venni az igazságot.
Szép orgánuma van Czegő Teréznek, és nagyon tisztán beszél. 1988 óta tagja a zalaegerszegi színháznak, ahová ezt a tiszta beszédet is magával hozta Erdélyből. Biztos, hogy erdélyi volta is szerepet játszik abban, hogy a kolozsvári születésű Polcz Alaine művét választotta. Az utóbbi években inkább vígjátéki szerepekben láthattuk, jó, hogy most lehetőséget kapott erre a monodrámára, és még jobb, hogy élni is tudott vele. Sokszor harminc ember kellene, hogy lássa-hallja ezt az előadást.
Turbuly Lilla
2014. 10. 13.
