Közellenség humanoid lovakkal
Alma, alma, piros alma, Bumm! Valamiért ez az egyszerű kiszámoló jutott eszembe a Hevesi Sándor Színház egyik aktuális előadása, a Közellenség kapcsán. Talán azért, mert a Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című elbeszéléséből készült Tasnádi István átiratban szépen nyomon követhető mindaz, ami ebből a rövid mondókából kiolvasható.
Lázadás-történet a sintértelepről
Az alma, mint egészség, az alma, mint nassolni való finomság (amivel jobb helyeken a lovakat is illik megkínálni), na és a „bumm", ami után elfajulnak a dolgok. Ami után a piros szín már nem vitalitást, hanem vért jelent; hullnak a fejek, mint a szétdobált, széttrancsírozott almák.
Végre – az idei évadban először – dráma van a Hevesi Sándor Színház nagyszínpadán! Még akkor is, ha a darab műfaji besorolása a „zenés uszítást" kapta. Nincs ezzel gond, hiszen Máriás Zsolt zenéje (élő zenei kísérettel) teljesen együtt mozog a történettel, anélkül hogy musical-hatásba csapna át az előadás. Gergye Krisztián izgalmas koreográfiájával pedig mozgásszínházi elemek is megjelennek a színpadon; sőt, a két főszereplő a Kanca (Madák Zsuzsa) és a Csődör (Barsi Márton) játékának ez tulajdonképpen a lényegi eleme. Merthogy ők a lovak.
Tasnádi szokásához híven csavart egyet az eredeti elbeszélésen, illetve annak nézőpontján. A történetet nem a jogorvoslatért küzdő, majd önbíráskodásba átcsapó lókereskedő, Kohlhaas Mihály (Farkas Ignác) szemszögéből ismerheti meg a néző, hanem a vámként elkobzott két lóéból. Méghozzá szemellenző nélkül. Őrültség? Dehogy! Annál is inkább, mert a lovak érzelemvilága és gondolkodásmódja nagyon is emberi, a precíz koreográfiának köszönhetően viszont mindvégig elhisszük, hogy ők tényleg lovak. Akaratlan izomrángások, hirtelen váll- és fejrándítások, topogások és hátrálások jelenítik meg az állatiságot, a Kanca Csődör iránti kendőzetlen szexuális vágya pedig a fajfenntartás ösztönét. A szebb napokat megélt lovak, ugyanakkor egymással vitázó „humanoid" lények is. Történetüket – és vele Kohlhaas tragédiába torkolló történetét is – már kiszolgáltatott helyzetükből, a drezdai sintértelepről ismerhetjük meg. Az egykor díszes, büszke lovak szőre megkopott, kehessé és gebévé váltak, míg fogságban várták, hogy gazdájuk jogorvoslati küzdelme, majd háborúja mivé fajul. A Kanca Kohlhaast hibáztatja, hogy idáig jutottak, szeretne szabadulni, utódokat szülni. A Csődör ezzel szemben férfiúi becsületből támogatja gazdája igazságért vívott küzdelmét, bár sorsába nehezen akar beletörődni.
Sztarenki Pál rendezése (csakúgy, mint a szereplők játéka) pontos és éles. Nincs benne felesleg; sem színpadképben, sem mozdulatokban, sem szavakban. Sikerült egy szimbólumokban gazdag, a nézők fantáziáját megmozgató, ugyanakkor fájdalmasan reális előadást létrehoznia. A sztori szerencsére nem veszik el a jogi útvesztőkben, hiszen nem a lócsiszár „kilincselésére" helyeződik a hangsúly. (Az ügyirat tologatását jól szemlélteti a színpadon egyre nagyobb méretben megjelenő sorompó.) Sokkal inkább a bürokráciában részt vevők jelleme és Kohlhaas személyiségének átalakulása kerül fókuszba. A jogtisztelő, istenfélő, becsületes állampolgárból hogy lesz egy először csak dühös, elszánt, a kisember igazságáért küzdeni akaró, majd önbíráskodó (anti)hős; azaz egy közellenség. Mindez csupán azért, mert egy úri fiúnak, Tronkai Vencelnek (Mihály Péter), és egy basáskodó várnagynak (Kiss Ernő) épp szórakozhatnékja támad a határon, mikor a kereskedő a lovaival Brandenburgból Szászországba szeretne áthajtani. Packázhatnak, mert ők képviselik az államot és a törvényt, tehát megtehetik. Nem?
Bár a történet eredetileg az 1500-as években játszódik, a fehér fürdőköpenyben wellnessező uraságnak és „sleppjének" (Siegfried – Hertelendy Attila, Günther – Szakály Aurél), valamint a velük kollaboráló, almát rágcsáló hivatalos elöljáróknak (tartományi kancellár – Urházy Gábor László, szászországi fejedelem – Bellus Attila) a gőgös gonoszkodásai bármelyik történelmi korba beilleszthetők. Bizony napjainkba is.
Kohlhaas még hisz a lutheri alapokon nyugvó kölcsönösség elvében, vagyis hogy a társadalom rendje úr és szolga együttműködésén nyugszik. És mindenkinek joga van megvédeni magát az erőszaktól. Azonban pont Luther (Balog Tamás) lesz az, aki a történet vége felé, a hatalomnak tetsző módon értelmezi át saját elveit, és lázadónak, majd sátánnak titulálja Mihályt.
A kör – a látszólagos államtanácsi jogorvoslat ellenére –bezárult; Kohlhaas a lovaival együtt kiesik a játékból, mintha egy gonosz, véres kiszámoló játék áldozata lenne. Mert – ahogy Luther mondta – a Mindenhatóval nem lehet alkudozni. A kérdés azonban még mindig ott lebeg, hogy a mindenható alatt „csupán" istent kell érteni, vagy az aktuális korok aktuális uralkodóit is?
Pánczél Petra
2015. április 20.
