Cirkusz a lomokon
A színházi adattár szerint éppen tíz éve játszották először magyarul a Vaknyugatot, Gothár Péter rendezésében a Pesti Színházban. Most jutott el az ország nyugati csücskébe, arra a vidékre, amelyre néhány évtizeddel ezelőtt még nagyon is jellemző volt az aprófalvas, zárt, kis közösségekben létező életforma, mely Martin McDonagh képzeletbeli ír falvait meghatározza.
Mára mindez már csak nyomokban létezik, a zárt nyugatból nyílt vidék lett, de nem könnyű sorsú vidék továbbra sem. Kicsit mást jelent itt Vaknyugatot nézni és játszani, mint Pesten vagy Budán. És ez még akkor is így van, ha Martin McDonagh tája elsősorban nem konkrét, hanem metaforikus táj: az emberi természet, a lélek és a lelkiismeret terepe.
Kiss Borbála látványvilága viszont egyszerre konkrét és metaforikus. Első pillantásra zsúfolt és kaotikus a tér, mint az olyan házak, ahol a lakókon eluralkodik a gyűjtőszenvedély, és ez szemétteleppé változtatja a környezetüket. Ha alaposabban megnézzük, akkor már egyértelmű, hogy a színpad két részre oszlik. Baloldalon egy kivénhedt cirkuszos kocsi, a Connor testvérek cseppet sem békés, Vendetta feliratú otthona, jobbra viszont üresebb a színpad: lépcső, foghíjas korlát, műanyag fólia jelezte víz és egy kapu, Imaginarium felirattal – ez Welsh atya világjobbító mártíromságának és Kicsilány látomásának a terepe.
(A történetről csak annyit, hogy az atya, ha már a falu Istentől és egymástól elfordult lakóit nem képes jobb útra téríteni, legalább a gyermekkoruk óta egymásra acsarkodó, örökös háborúságban élő testvérpárt szeretné megbékíteni egymással, akár a saját mártíriuma árán is.)
A lakókocsi környékét teleszórták bútor- és ruhadarabokkal, sok-sok kopott játékkal, kivehető és ki nem vehető funkciójú tárgyakkal. A lomhalom azonban egyben emlékhalom is, a testvéreket meghatározó gyermek- és felnőttkori konfliktusok, viszályok kövesedtek köréjük a kedvenc dömpertől a hőn szeretett Lessie kutya táljáig. De a tárgyak birtoklása határozza meg jelenlegi életüket is, így aztán tovább zsúfolódnak az előadás alatt is gázrezsóval vagy éppen szentek szobraival.
Mihály Péter rendezett már korábban is McDonagh-darabot, A kriplit a Körmendi Kastélyszínházban, és érezhetően közel áll hozzá a szerző világa: a földhözragadtságnak és az emelkedettségnek ez a sajátos kettőssége. Ami szokatlan, hogy itt ezt a földhözragadtságot éppen a cirkusz képviseli. A díszletben megjelenő lakókocsi ugyanis egy következetesen végigvitt metafora egyik eleme. Magát az előadást is cirkuszi mutatvány – egy cintányérozó majom – foglalja keretbe, de például a trapéz helyi változata, egy bumfordi, repülőt formázó hinta is fontos szerepet kap. A cirkusz itt összefonódik a soha kinőni nem tudott gyerekkorral-gyerekléttel, és mindazzal, ami ehhez a fogalomkörhöz negatív oldalról kapcsolható, és a cirkuszolni szóval írható körbe. Az apró-cseprő bosszantásoktól a könyörtelenségig és a gyilkos indulatokig terjedő skálán játszó testvérekkel szemben Welsh atya nagyon is esendő embersége áll. Hatásos és jól működő rendezői ötlet, hogy az atya – Kicsilány látomásában – a második felvonásban, halála után is végig a színpadon marad. A holttest és az őt mosdató lány jelenléte, a memento mori elnyújtott pillanata folyamatosan ellenpontozza a színpad túloldalán zajló háborúskodást, miközben a Piétára emlékeztető kép azt is tudatosítja, hogy egyfajta megváltástörténetet látunk, még ha nem is feltétlenül azok váltódnak meg, akikért Welsh atya a halálát felajánlotta.
Vaknyugat-adaptációkban láthattunk huszonéves és hatvan-hetvenéves színészpárokat is, és egyáltalán nem mindegy, hogy az általuk játszott karakterek egy átgyűlölködött élet elvi lehetősége előtt állnak, vagy megtörtént bizonyosságával kell szembenézniük. Farkas Ignác és Kiss Ernő a középkorosztályt képviselik, és remek párost alkotnak. Kiss Ernő Colemanje nagyra nőtt óriáscsecsemő, aki úgy maradt meg a gyermeki felelőtlenségben, hogy nem tanult meg az indulataival bánni. Animális ösztönlény, aki az egyik pillanatban babával alszik és sírva fakad, ha valami nem az akarata szerint történik, a másikban élesre töltött puskával áll bosszút bárkin, aki egy szóval is megsérti. Farkas Ignác Valene-jébe több értelem és több érzés szorult, még ha érzelmei nagyobb része tárgyakhoz kötődik is. Ennek megfelelően finomabb eszközökkel, de annál intenzívebb jelenléttel teszi emlékezetessé alakítását. Madák Zsuzsanna jól eltalálja Kicsilány természetes játékosságát, miközben a viccelődése mögött folyamatosan ott érződik a reménytelen szerelmes szomorúsága. Az előadás végi Zombi-dalától pedig, amikor a The Cranberries ismert számát énekli arról, hogyan tesz az állandó háborúskodás élőhalottá, valószínűleg nem csak a recenzens karja lett lúdbőrös. Bellus Attila melankolikus alkatához illik az önmarcangoló, felelősségérzetét súlyos teherként viselő atya szerepe. Ez a közösségért érzett felelősség szólal meg akkor is, amikor hozzánk, a 64 000 városlakóhoz beszél. (Ennyien élnek jelenleg Zalaegerszegen.) Csak remélni lehet, hogy az előadásnak lesz ideje beérni, mert a másodikhoz képest már a harmadik előadáson is érződött, hogy a színészek jóval felszabadultabbak, kezdik átadni magukat a játék örömének.
Az előadás végén eldöntetlen marad, hogy Welsh atya áldozata hosszabb távon változtat-e a testvérek életén, vagy sem. Ebben a modern megváltástörténetben azonban valaki – itt éppen Kicsilány – mégis megváltódik, így az áldozat sem lesz hiábavaló.
És nem volt hiábavaló színpadra állítani a Vaknyugatot sem a nyugati végeken. Átgondolt, nekünk szóló, izgalmas előadás született, új szempontokkal gazdagítva a hazai adaptációk sorát.
Turbuly Lilla
2014. április 8.
