Ha te kövér vagy, én lehetek beszédhibás
Kortárs darabot színpadra állítani mindig megosztó, izgalmas és veszélyes. Megvan az esély rá, hogy felháborítja a közönséget, vagy ami még rosszabb, mély, melankolikus álomba ringatja, amit talán megszakít a szünetet jelző fényár hirtelen árasztva el a nézőteret. 
A szerencsétlen, még félig szunnyadó néző pedig óvatosan kibotorkálhat a mellékhelyiséget és büfét megrohamozó tömeg előtt. Ebben az esetben nem ez történt, Bolba Tamás, Szente Vajk, és Galambos Attila megragadott valamit, amire figyelnünk kellett: a gondjainkat. Szabad a problémákon nevetni? Másokéin nyilván nem szép dolog, de a sajátjainkon talán lehet. Nos, én ezt tettem, amikor beültem a Csoportterápiára.
A darab hat vadidegen emberről szól, akik egy csoportterápiára érkeznek a Piróth Gyula Művelődési Ház II/6-os termébe. A történet eddig még rendben is van, csakhogy a terápiát vezető orvos nincs sehol. Innen kezdődnek a bonyodalmak, mivel a hat „beteg” megpróbálja egymás problémáit megoldani. Persze ez sem megy olyan könnyen, mert a gondokat nehéz elmondani még akkor is, ha eljött valaki a terápiára, megérteni pedig lehet, hogy még nehezebb. A darab címkéket ragaszt a szereplőire, olyanokat, amilyeneket mi is másokra, és amilyeneket nyilván ránk is előszeretettel aggatnak előítéletes embertársaink (pl.: „a csaj, aki csini, de pici a cicije, helyes a feje, de tutira ketyere, a húshegy, a nőnemű gladiátor, a srác, aki fűt, mint egy radiátor”). Ezután kritikus-önkritikus párbeszédekben szépen sorra veszik a leggyakoribb sztereotípiákat, amik végül elvezetnek mindenki vélt és valós problémáihoz. De vajon kinek a problémája a nagyobb? Ciki heterónak lenni, ha balett-táncos az ember? A nevünk kövérré tehet minket? Mi a baj a keddi bikram jógával? El lehet felejteni a pszichogén amnéziát? Mi köze van egy testvér elvesztésének a hipochondriához? Az élet tényleg jobb titkos ügynökként, 10 méter mélyen a jeges Dunában?
A közönség tagjai, akik nyilván átérzik a problémák egy részét, képesek nevetni rajtuk, magukon, egymáson, és persze társadalmon. Ők a hetedik ember a terápián, jelen vannak, egyrészt mint orvosok, másrészt mint betegek. A darab legnagyobb erénye, hogy rengeteg szempontból igyekszik megvizsgálni a gondokat, amikkel küzdünk, mellette pedig felsorakoztatja a vágyakat és célokat, amiket nagyon szeretnénk elérni. Megtudhatjuk, hogy a szereplők szerint milyen a tökéletes pasi, a tökéletes nő, a kifogástalan kapcsolat, ironizálnak a szakításokon és a nem-szakításokon.
Mivel ez egy musical (vagy pontosabban „mjuzikelkámedi két részben”), nem lehet szó nélkül elmenni a zene mellett. Van egy rendkívül önreflektív dal, amely arról szól, hogy a musical mint műfaj, mennyire rossz. Ezt akár szórakoztatónak is találhatnánk, azonban a dalok többsége maga is a túljátszás áldozata lett, így véve el a hangsúlyt a valódi problémákról. A dalok megszakítják a darab folytonosságát, ami eleve elidegenítően hathat a nézőre.
Összességében a darabból kifejezetten szórakoztató előadás készült, teljesen aktuális poénokkal és társadalomkritikával, egy érdekes, torz szemüvegen keresztül nézve a görbe tükörbe, ami ahelyett, hogy megmutatná a dolgokat, inkább elénekli. Végül az is kiderül, hogy az orvos is lehet beteg, sőt, az ő gondjai sem sokban különböznek azokétól, akik részt vesznek a terápián, de nem is ez számít. Ami fontos, hogy mit visz haza magával a hetedik ember, a közönség, azaz mi, akik annyit mindenképpen megtudhattunk, hogy mit jelent, ha „szemben énvelem áll egy ember és néz”. És talán meg is ért.
Hénics Fruzsina
2014. június 10.
