A Csoportterápia rendel a Hevesi Sándor Színházban
Az életben nincs semmi biztató, csak földcsuszamlás, armageddon, vízözön, hurrikán. Csoda-e, ha utáljuk a musicalt, főleg, ha rájövünk, hogy hoppá, asszem, dobtak bennünket. Naná, ha egyszer tömör gyönyör a testünk. Bár más csininek, tart, pedig pici a cicink. Az tán segít, hogy az a langyinak látszó srác mégis a lányokat szereti.
Tudom, ez így zavarosnak tűnik, s persze, eszem ágában sem volt eképpen összefoglalni a Csoportterápia lényegét.
A Madách Színház pályázatán nyertes zenés komédia dalbetéteinek szövegét „tömörítve” természetesen nem kapjuk meg a színmű lényegét. De szerencsére Bolba Tamás, Szente Vajk és Galambos Attila műve nem is akar önmagánál többnek látszani: csak együvé gereblyézni mindazt, amit a színházi és a való világban eddig eltöltött idő tapasztalatként felhalmozott bennük. Méghozzá úgy, hogy az ne legyen hervasztóan és vakbélgyulladásosan komoly, inkább önironikus és vicces.
Hat karakter lép a színpadra, ami ezúttal korunk divatos színtere, azaz csoportterápia, tehát pszichológiai agykurkászás. Ahogy a műfaj szabályaihoz illik, szépen és dalban mutatkozik be mindenki. Sorban és érthetően: testképzavaros üldözési mániás (Magyar Cecília) kóros hazudozó (Jónás Andrea, vendégként), emlékezetkieséses amnéziás (Barsi Márton), megszállott hipochonder (Hertelendy Attila), effeminált tánckaros férfi (Urházy Gábor László), boldogtalan feleség (Foki Veronika, Debrei Zsuzsanna kettős szereposztásban).
Csak a doki nincs sehol. Ki mást küldenének a portára, érdeklődni, hol késik, mint az amnéziást, aki visszafele elfelejti, miért is ment. Így leírva látszólag szimpla poénnak tűnik. Ahogy a többi is: a magát kövérnek képzelő soványka, a meleg viselkedésű fiú, a nagyotmondó, aki egyszer filmrendező, egyszer belgyógyász, egyszer titkos ügynök, holott csak biztonsági őr. Meg az elveszett tesóját sirató képzelt beteg, akin nem segít, ha egyetlen pillanatra megcsillan a remény, 1985-ben mindketten Velencében voltak. Csak sajna nem ugyanabban.
Valahogy mégis, a fülbe mászó zenével, a tobzódó nyelvi humorral és a láthatóan jó kedvvel működő színészek miatt hat az egész. A titok a groteszk iróniában rejlik, ami arra bíztat, hogy ne vegyük túl komolyan magunkat, más sem teszi. Hacsak nem mégis az orvos, aki előkerül, de nem árulhatom el, hogyan. Muszáj elmenniük a színházba, ha meg akarják tudni.
Nehéz zenés darabot rendezni. Amit vagy visznek a dalok, vagy nem. Sztarenki Pál művészeti vezető, rendező ambícióját ezesetben abban sejtem, hogy láthatatlan módon hagyta, szeressék a színészek, amit csinálnak.
Nem akármilyen játéklehetőségre adnak módot ugyanis a figurák, s nem is lehet panaszunk a színészeinkre. Mit tesz, ha magának a művésznek is tetszik, amit játszania kell!
Magyar Cecília a társulat erősségévé növi ki magát, Urházy Gábor László a szerep minden négyzetcentiméterét kidolgozta, Hertelendy Attila, Foki Veronika és Dedrei Zsuzsanna pedig a profi énektudást tette a közösbe. Jónás Andreánál szebb dundi hölgyet még nem láttak az egerszegi deszkák. Talán Barsi Márton fogta vissza magát, hiányolható volt a tőle megszokott odaadóbb áradás.
Kiderül, a nagyszínpadon is megél pár szék, ha köztük életteli, friss játékkal, tánccal belakott a tér. (Díszlet Takács Lilla, jelmez Zelenka Nóra, koreográfus Bakó Gábor.)
A dalszövegek némileg a zene hangereje alatt nyögnek, a sűrű poénáradatot így kevéssé van mód befogadni. (Érdemes meghallgatni őket a zenemegosztókon egyenként.)
Arany Horváth Zsuzsa
2014. április 6.
