Szép Ernő Vőlegény című bohózata a Hevesi Sándor Színházban
Tisztes polgári otthon nappalijának még viselhető romjai közt ülnek a családtagok, ki-ki teszi jól beidegzett dolgát. Ide robban majd hamarosan egy fontos hír. De addig a dramaturgia ősi szabályai szerint megismerjük az éppen színen lévő szereplőket.
Szép Ernő Vőlegény című komédiájának bemutatóján ülünk. Az elvileg jobb napokat is látott család tagjai velünk szemben a színpadon. És elvileg kiderül lassan, hogy ki kicsoda és főleg, hogy milyen vérmérsékletű. Be kell vallanom, az első negyed órában a kialakuló izgalmi állapotban úgy tűnt, mintha mindenki a túlfűtött fajtából lenne faragva. Kiabál itt anya (Ecsedi Erzsébet) a fiával (Barsi Márton), lányával (Pap Lujza, Kovács Olga), a kölcsönkért székely cseléddel (Misurák Tünde), a betérő rokonnal (Lőrincz Nikol, Farkas Gergő), azaz, mindenki mindenkivel. Szaladgálás köríti mindezt. Olykor kevéssé érteni, mire fel a hatalmas hevültség, noha, világos a rendezői (Naszlady Éva) szándék: jellem- és korrajzot kapnánk itt éppen most.
Aztán végre megérkezik az a momentum, ami végképp egekig srófolja az izgalmat. Jön Czegő Teréz, a házasságszerző asszonyság, újságolja, délután vizitelne a snájdig fogorvos (Mihály Péter) Kornél (Kovács Olga) miatt. Mi addigra jó esetben már sejtjük, hogy ezt a famíliát egy előnyös házasság tudná kihúzni az anyagi kátyúból. De. Az emiatti jogos sürgés-forgást a korábbi hajcihő intenzitása miatt sajnos már nem nagyon lehet fokozni.
Az ozsonna a tervezetten hazaérkező papa (Besenczi Árpád) hangulatteremtése közepette azért valahogy nyélbe ütődik, alakul a remélt frigy előélete. A második felvonásban aztán megint csak mi, nézők tudjuk meg, hogy mindkét fél a pénzre hajt. Hiszen Rudi, a fogorvos persze mégsem az, fix páciense csupán a saját faterja (Wellmann György), meg aki kétes egzisztenciaként családi perpatvar után kivert foggal érkezik hozzá (Kanda Pál). A rendelői jelenet rohangálós abszurditása, ha lehet még rátesz egy lapáttal a nyitóképre (Lupaneszku Vivien, Mikita Zsuzsanna) . Fokozható az őrület: a leendő após és vő dialógusa mégis olyan könnyed színészi ujjgyakorlat Besenczi Árpádnak, amit kevésszer láthatunk a játszótársairól. Erőltetettség nélkül beszél ki mindvégig a darabból, s ha beszüremkedik az amúgy jópofa groteszk stílus, az neki köszönhető. A csúcspont Kornél és Rudi kettőse. Itt kissé elmélyül a darab, a pénz és a boldogság összefüggései terülnek terítékre. A két színész őszinte játéka itt jelentősen megemeli az élményt.
Az átdíszletezés okán a függöny elé kerülő orfeumi jelenet mutatja be a darab néma szereplőjét, a gazdagságot jelképező, a bárgyú és mégis bölcs kacagást becsülettel kitartó Bellus Attilát.
A végkifejlet emberi: Kornél célba ér, nem hiába tartott ki, elnyeri Rudi szerelmét. Igaz, most meg már ő kalandozna a néma szereplő, azaz a gazdag udvarló oldalán a pénz megnyugtatóan boldogtalan világába.
A zalaegerszegi társulat alázattal, tisztes következetességgel viseltet ama jól tapintható elképzeléshez, hogy a melankolikusan is nevettető, a helyzetkomikumnak bőven teret adó színművet kiemeljék a megszokott klisékből. Persze úgy, hogy az ahhoz a nyelvezethez szokott nézőt se riasszák el. Nehéz feladatnak bizonyul e kettősség megteremtése. Még a legjobb komikus vénával bírók (Pap Lujza, Ecsedi Erzsébet) is erősen keresik a helyüket benne. A többszöri előadás bizonyára csiszoltabbá teszi a végeredményt.
Arany Horváth Zsuzsa
2014. február 10.
