A Csíksomlyói passió a Hevesi Sándor Színház évadnyitó előadásán
Aktuálisan morális üzenete, a bibliai (zsidó és keresztény) kultúrkör meghatározó motívumaira (történéseire) irányuló figyelemfelhívás és annak példázataiban rejlő nevelő hatás felmutatásának hármassága ösztönözhette a Hevesi Sándor Színház társulatát, az Ó- és Újszövetség közismert történeteinek, a középkori misztériumjátékok dramaturgiáját, archaikus szövegét megjelenítő színpadra állítására.
Annál is inkább lehetséges ezt feltételeznünk, mert a színháztörténetben a vallási érzés erősítését szolgáló, a misztérium sajátosságait és az erkölcsi értékeket ötvöző darabok bemutatása elsősorban a mindennapi élet praktikus, ezért populáris céljait szolgálta: a példamutatás erejével, direkt ismeretterjesztő és tanító szándékával - a templomok bensőségesen szakrális szertartásai helyett (de nem ellenében!) - a szent és a profán kettősségének elegyítésével - „színházi” előadás keretében szólította meg a kor emberét.
A művészetek, a színház modern és posztmodern világában - noha örökérvényű üzenetet hordozhat - szokatlan színpadi műfaj a passiójáték, hiszen a történet jellege és a szereplők helyzetéből fakadóan (az Úr/Isten és az ember között a világban betöltött „státuszuk okán”) nem alakulhat ki konfliktus, ezért az ilyesfajta darabok sem erőteljes ellentétet, sem igazi esztétikai értéket nem hordoznak
Mert bár a darab története egyetemleges, a Csíksomlyói passió mégis nemzeti kincsünk. Eredete a 18. századra vezethető vissza, amikor „a csíksomlyói ferences gimnázium tanulói évenként mutatták be Krisztus szenvedéstörténetét szabadon földolgozó játékaikat.” Az előadások értékét növelte, hogy a bibliai szöveget meghaladóan népi alakok szerepeltetése, önálló jelenetek is a bemutató részét képezték.
Az egerszegi színház Csiszár Imre rendezte előadása is inkább szereplőinek habitusából fakadó morális értékközvetítésével (vagy annak hiányával), mint a cselekmény kiváltotta katartikus élmény erejével hatott. A téma egyetemessége ellenére (nem a rendező hibájából, hanem a darab műfaji sajátosságaiból eredően) hiányzott belőle a művészetekre jellemző többértelműség, ezért a néző számára többségében a naturalisztikusan fényképszerű tények sorozata uralta a színpadi eseményeket. A jelenetekre bontott tizennyolc epizódot/stációt (Lucifer letaszíttatik az égből, illetve a Golgota) a prológus és epilógus bevezető sorainak ismétlődése foglalja keretbe. S miután a rendezés a csíksomlyói feldolgozások hagyományaira játszott rá, az előadás talán legerőteljesebb vonását a népi figurák szerepeltetése, a díszletezés népiessége, s mindenekelőtt a darab nyelvi szépsége képviselte: így a látottak kapcsán nem csupán a magyar nyelv történetiségének gazdagságával szembesülhettünk, de népi kultúránk csodálatos eszköztára előtt is tiszteleghettünk. Az előadás talán legmagasztosabb jelenete a keresztre feszített Jézus előtt elhangzó Ómagyar Mária-siralom.
Csiszár Imre tradíciót őrző rendezése - a befejezés kissé vontatottnak hatott - alapvetően elérte célját. A sok szereplőt felvonultatott előadásnak nincs markáns főszereplője (Barsi Márton Jézust és Ádámot megformáló szerepét Bot Gábor vette át), egy-egy színész több figura alakjában is színpadra lépett. Az alakok (elsősorban Júdás és Péter kivételével) jelleme nagyobbrészt mindvégig statikus: a jó és a rossz kettősségében nyilvánul meg.
A színészi alakítások közül ezúttal Balogh Tamás érett és sokszínű (Júdás, Öreg pásztor, zsidó ember, Philnius Lucifer szerepében) játékára, valamint Debrei Zsuzsa főként Mária alakjában nyújtott színpadi teljesítményére érdemes odafigyelnünk.
A Csíksomlyói passió rendhagyó színházi bemutató, amely kultúrtörténeti értéke mellett elsősorban morális „tartalmat” üzen korunk nézőjének. A szent és a világi elemek keveredése, a közeg mássága okán nem kérhetjük számon rajta a templomi szertartások intim emelkedettségét, a belőle levonható tanulságok azonban mindannyiunk okulására szolgálhatnak.
Szemes Béla
