Ők táncolnak, és mi húst eszünk
A kortárs angol szerző, April De Angelis darabját, amelynek eredeti címe Playhouse Creatures, Magyarországon eddig Színházi bestiák címmel játszották, legutóbb a tavalyi évadban Kaposváron, Kocsis Pál rendezésében.
A Színésznők egyszerű, kevésbé figyelemkeltő cím, mégis, jobban illik a darabhoz, de legalábbis az egerszegi előadáshoz. Amellett ugyanis, hogy a szerző (aki maga is színésznőként kezdte a pályáját) a cselekményt a XVII. századi Angliába helyezte, és egy valamikor létezett színház valamikor létezett színésznőiről írt, a darab ugyanúgy szól a (színész)női lét kortól és helytől független alapkérdéseiről. Művészet és magánélet, függés és függetlenség, kiszolgáltatottság, anyaság, öregedés – hogy csak néhányat említsek közülük. Nem bestiákat látunk a színpadon, hanem nőket, akik színésznők is egyben.
Azt mindnyájan tanultuk középiskolában, hogy Shakespeare korában a női szerepeket is férfiak játszották. A színháztörténet szerint először 1660-ban, Desdemona szerepében lépett színésznő angol színpadra. A darab ezt a korszakot és ezt az úttörő társulatot hozza elénk, négy színésznővel és egy színházi mindenessel. De az előadás – Sztarenki Pál rendezésében – folyamatosan a mát is belejátszatja a XVII. századba. Shakespeare mellett Fekete Pákó is megidéztetik, ami elsőre talán meglepő, ám hatásos kontraszt, és a szándék is világos: érzékeltetni, hogy kultúra és olcsó szórakoztatás, művészet és celebség ütközése és egymás mellett élése nem XXI. századi találmány, még ha a forma és a közvetítő közeg sokat változott is.
A teret néhány mozgatható ruhafogas tagolja öltözőre és színpadra. És ahogy a ruhafogasok keretet adnak a színpadi látványnak, úgy foglalja keretbe az előadást a nyitó- és a zárójelenet. Az elejét, a mindenes és a színházba visszalátogató, szándékoltan színpadias, nem túl tehetségesnek játszott díva párbeszédét majd a végén értjük meg teljes egészében, hiszen a történetüket csak ezután láthatjuk, ahogy a másik három színésznőét is. Az időben előrevetett nyitóképet már lineáris történetvezetés követi, kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal, így érünk el a végére újra a nyitójelenetig.
De a színpadi kereten kívül játszik a nézőtér is. Mégpedig önmagát játssza, mert nem csak 2012-ben ülünk a színház valamikori, és most, a Griff Bábszínháztól erre az előadásra kölcsönbe visszakapott kamaratermében, hanem az 1660-as években is. Fiatal férfiszínész csapat alakítja az akkori nézőket, tudatosítva a maiakban, hogy akkortájt a színésznőket gyakran a prostituáltakkal emlegették egy lapon, és színházba sem feltétlenül a művészi élmény kedvéért jártak, akik jártak. De mielőtt mindezt túlságosan eltolnánk magunktól és a jelentől, megkapjuk a már jelzett utalásokat a jelenkori konzum- és celebkultúrára.
És hogy ők négyen, a pálya minden nehézsége és kiszolgáltatottsága ellenére miért választották mégis a színpadot? A kérdésre a négy karakter négy különböző választ ad. Ki a színészet iránti elhivatottságból, ki szabadságvágyból, ki a felemelkedés reményében, ki pedig kényszerből, a falat kenyérért. De persze egyikükben sem kizárólag egyetlen cél munkált, hanem mindezek, és még sok minden más különböző arányú keveréke. És ott van az ötödik asszony, Doll, aki beleszületett ebbe a színházzá lett valamikori cirkuszba, és elképzelni sem tud más életet, ahogy apja hajdani medvéi sem ismertek mást, még ha néha meg is próbáltak lázadni ez ellen az élet ellen.
Sok külső réteget lehánt ez az előadás arról, amilyennek a nézők a színésznők életét képzelik, és sokat lehántanak magukról a színészek is. Erős alakításokat láthatunk, különböző korosztályú és habitusú, de egyként kontúros, emlékezetes karaktereket és szép összjátékot. Kiss Mari, a szombathelyi színház tagja vendégként érkezett a társulatba. Mrs. Bettertonja az a bizonyos úttörő, aki kivívta, hogy nők is színpadra állhassanak, és aki egész életét a színháznak áldozta. Az idő azonban legyőzi, öregszik, a nézők már nem rá kíváncsiak. Mindezt méltósággal, visszafogottan viseli, de lassan beleőrül. (A szerepnek és a kitűnő alakításnak látható egy párja is mostanság: A képmutatók cselszövésében egy szintén létezett és öregkorára eldobott színésznőt, Molière társát, Madeleine Bejart-t játssza felváltva Kerekes Éva és Takács Katalin a Szkénében.) Ecsedi Erzsébet Dollt, a mindenest alakítja, aki egy életre megtanulta a leckét gyerekkorában: „ő táncol és mi húst eszünk”, és ez a lecke színész és néző viszonyára csak úgy jellemző, mint a medvére és táncoltatójára. Az erről szóló monológ mellett folyamatos, figyelmes, némán szemlélődő vagy éppen folyton tevő-vevő jelenléte megmarad a nézőben. Misurák Tünde egy prédikátor árváját játssza, aki teherbe esik a királytól, és ezért mennie kell a társulatból, visszakerül az utcára. Nem túlzás a jelző, hogy két megrázó jelenetet is köszönhetünk neki: a kétségbeesett abortálási kísérletet és azt, amelyikben meggyötörten, önmaga árnyékaként újra az utcán láthatjuk. Kovács Olga Mrs. Marshall szerepében határozott, öntudatos nő, aki sokáig biztos benne, hogy uralja a sorsát, kitartottsága ellenére is, de ő lesz a vesztes. Madák Zsuzsanna Nell Gwynje szintén nagy utat jár be: egy kocsmából kerül csellel, ügyességgel a társulatba, több tehetséget mutatva az érvényesülésért folytatott kitartó küzdelemben, az alkalmak és körülmények ügyes kiaknázásában, mint a színművészetben. Hogy ötük közül ő lesz az, akinek a pályája végig felfele ível, az talán nem is meglepő. Madák Zsuzsanna – aki egyébként dramaturgként is jegyzi az előadást – alakításában Nellből nem lesz fekete-fehér figura, a törtetés mellett marad benne emberi érzékenység is. És ezt az öt nőt, minden különbözőségük ellenére szorosan összeköti valami: közös sorsuk, a színház.
Még mindig sokakat irritál a valóság a színpadon. Azt mondják, kikapcsolódni akarnak, vagy valami felemelőt látni, de mindenképpen elszakadni a mindennapoktól. (Az általam látott előadásban is voltak, akik például az abortuszjelenetnél kimentek.) Nem szeretik, ha egy előadásban káromkodnak (itt káromkodnak), ha felzaklatják őket (itt garantáltan fel lesznek zaklatva), ha vért, verítéket, ürüléket látnak a színpadon (itt azt látnak), ha valaki üvölt a fájdalomtól (itt ez is megtörténik). Az igazi színház azonban, amilyen a Színésznők, nagyon hatásos érv tud lenni önmaga mellett.
Turbuly Lilla
