Turbuly Lilla: Perpetuum mobile
Állandó változásban vannak az emberi viszonyok is...
Ebben az előadásban minden mozgásban van. Ami elsőre szembetűnik, hogy a rendező Alföldi Róbert által tervezett díszlet is: kereket kaptak a szobafalak, az ajtók, a bútorok, így a színészek folyamatosan mozgathatják, alakíthatják a teret, vagy éppen igazodhatnak hozzá, ahogy Figaro is teszi a nyitójelenetben, amikor a centijével a gróf és a grófné szobája között neki jutó és egyre szűkülő teret méricskéli. (A mozgó díszlet egyetlen hátulütője, hogy a nézőtér széléről néha nem látszik minden, aminek látszania kellene, cserébe viszont beláthatunk a színfalak mögé.) De állandó változásban vannak az emberi viszonyok is: így lesz az önző, Figarót erőszakkal megszerezni kívánó Marcelinából szerető anya, a hűséges menyasszonyból (látszólag) csalfa feleség, a szoknyabolond grófból féltékeny férj. Nincs biztos pont, semmi sem működik úgy, ahogy kellene, legyen az házasság vagy igazságszolgáltatás, minden kifordítható, minden az ellentettjére válthat. Ez őrli-gyötri Figarót is, amikor elmondja az egész, folyamatos és kényszerű változásokkal, újrakezdésekkel teli életét, amelyben legalább egyetlen biztos pontra vágyna: Susana hűségére és szerelmére - ám ebben is kételkednie kell. Az őrlődő-gyötrődő Figaro persze csak az egyik Figaro, hiszen ahogy az ő kedélyállapota, az előadás hangulata is változik, néha elkomorul az önfeledt komédiázás.
A meghatározó azonban ez utóbbi: a sodró, jókedvű játék. Ebbe az is belefér, hogy a szereplők időnként megállnak, kijönnek a színpad szélére, és szólnak/kiszólnak hozzánk: nők a férfiakról, férfiak a nőkről, kisemberek a hatalomról (és nemcsak a grófról, hanem mondjuk az országgyűlési képviselőkről), peres felek a bíróságról mondanak egy-egy szentenciát. A rövid megállók között azonban nagyon is tempós a játék, jól kiszámított minden berohanás-kirohanás, ajtócsapkodás, ablakon kiugrás, bokorkerülgetés, bútortologatás. És minden stimmel.
Ahogy az már az idei évad eddigi előadásaiból is látszott, az igazgatóváltás utáni harmadik évadra a zalaegerszegi társulat újra jó formát mutat, összeérett. Külön meglepetés, hogy Szakály Aurél, akit az elmúlt években elsősorban a nyári, kvártélyházas előadások könnyű vígjátékaiban láthattak a nézők, a többnyire hasonló színészi eszköztárral megjelenített, tuti nevettető szerepkörében, az idén két főszerepben is bizonyítja, hogy tehetségéből ennél jóval többre futja, és jóval több arca van: La Mancha lovagja után most Figaróként. Sztarenki Pál, a társulat művészeti vezetője, most először lépett színészként is színpadra Egerszegen, Almaviva szerepében. Ez a gróf mindig pontosan azonos az adott pillanatbeli önmagával: ha szerető férj, akkor nagyon az, de a következő pillanatban már feleségére mit sem gondoló kéjenc vagy - ugyanazzal az intenzitással és ugyanazzal a belső meggyőződéssel - az (ál)hódolatban (ál)szerénységgel fürdő hatalmasság. Csak hát, istenem, ez a meggyőződés nála percről percre változik. Pap Lujza (Susana) egyszerre érzelmes, szerelmes nő és racionális diplomata, ha a szerelme érdekében erre van szükség. Tánczos Adrienn zilált grófnéja ugyanezeket a végleteket éli meg, másképpen hitelesen. A remek összjátékban a többieknek is jut emlékezetes pillanat: a salátája széttrancsírozását személyes veszteségként megélő kertészként Wellmann Györgynek, a rövid talárban, félrepofozott parókában száguldozó Balogh Tamásnak az infantilis, dróton rángatott bíró szerepében, Barsi Mártonnak a saját szerelmi révületébe beleszédült Querubinként vagy Urházy Gábor Lászlónak a közmondásokba folyton belekavarodó, ráadásul magát folyton mellőzöttnek érző, sértődött zenetanárként.
És ha már közmondások és színpadi nyelv: Hamvai Kornél kortársra hangolt fordítása, az ajtókkal együtt odacsapott káromkodások a mához kötik a történetet; Zöldy Z Gergely mait és XVIII. századit lazán vegyítő jelmezei és a zeneválasztás is az „akár akkor, akár most" között lebegtet. Ez a kevertség azonban épp olyan természetes ebben az előadásban, mint a hangulati váltások vagy a játékmód időnkénti elrajzoltsága. (Legfeljebb az össznépi ordítozás tűnik egyszer-kétszer a szükségesnél hangosabbnak, de lehet, hogy csak a második sorból.)
Van egy jelenet, amelyben Figaro megénekelteti a közönséget: a grófot éltetjük, úgy, hogy ezt egyedül ő veszi komolyan, miközben eszébe sem jut, hogy a színpadon és a színpadon kívül mindenki rajta nevet. De nézőtér és színpad között nemcsak ebben a jelenetben van összhang ezen az estén.
