Hamvai Kornél Szigliget című darabjának bemutatójáról
Sokféle motivációja lehet annak, hogy egy színház repertoárján az adott évadban mely darabok szerepelnek. Az egerszegi társulat az idei szezonban a zenés produkciók mellett - lehetséges, hogy a műfaji egyensúlyteremtés szándékával - a XX. századi angol szerző, Michael Frayn Balmorál című művét alapnak tekintő kortárs hazai színpadi író „prózai” alkotását is műsorára tűzte.
Hamvai darabjának köznevesített alcíme („balmorál”) nyilván nem műfaji megjelölést takar, inkább etikai vonatkozásában értelmezhetjük. A szigligeti írói alkotóházban játszódó történet ideje (Rákosi-korszak), alakjainak karaktere (a kommunista rendszer ideológiai koordinátarendszerében elhelyezhető figurák) ugyan pontosan azonosítható, Hamvai darabjának központi kérdése „baloldali történetisége” ellenére elsősorban mégsem morális jellegű (ebből az aspektusból a rendszerváltás óta eltelt évtizedeink váltakozó erejű aktualizálása is lehetne). Műve sokkal inkább az 1950-es évek politikai gépezetének, diktatúrájának pamfletje, a korszak irodalmi életére kivetített groteszk karikatúra. Olyan alkotás, amelynek üzenete különböző korosztályok számára más és más jelentéssel bír: történelmünk átélt valóságának korrajza, de magában hordozza az „időtlenség” veszélyét is; illetve pillanatfelvétel és látlelet egy „kóros” korszakról, amely remélhetőleg „muzeális mementóként”, napjainkban szerencsére a történelmi múltunkat idéző ismeretterjesztés kategóriájában létezik. Persze a darab alapkérdése mégiscsak az, hogy abban a politikai légkörben mit tud kezdeni egymással a szigligeti alkotóház három „beutalt” írója, a gondnoka és a „mindenese”, illetve hogyan reagálnak a „kívülről” érkező olasz riporter és a „nagyhatalmú” kritikus és férj megjelenésére? Erre a helyzetre ad egyfajta választ a művet színpadra állító Sztarenki Pál, aki az egyes jeleneteket és karaktereket „kibontva” összességében egységes előadást rendezett. Az első felvonás kezdetének vontatottsága ellenére (lehet, hogy ott jobban tömöríteni kellett volna az egyébként rövid dialógusokból álló szöveget), megtalálta a színpadi játék ritmusát, így a fokozatosan „felpergő” eseményeknek köszönhetően végső soron élvezhető produkciót láthattunk. A rendező dramaturgiailag ötletesen, parodisztikus jelenetekkel oldotta meg a személyek többszöri átváltozását (különösen a ház „mindenese” és Sass elvtárs kettősében), az utazóláda funkciójának kihasználását. Mészáros Tibor díszletei nem hagytak kétséget az alkotóház korabeli (a valamikori kastélybelső és a szocreál berendezés „együttélése”) állapotát illetően; s noha az olasz riporter öltözéke kissé „modernre” sikeredett az előadás hangulatához illettek Húros Annamária jelmezei is.
A szereplőgárdából a legnehezebb feladatot Kiss Ernőnek (Malacsik, a mindenes és Sass Tibor Kossuth-díjas költő kettős szerepe) kellett megoldania, aki magabiztos alakításával mindkét személy - a tájszólásban beszélő, a ház körüli teendőket ellátó együgyű alkalmazott és az alkotóházban meghalt költő alteregóját megjelenítő figura - megformálásában remekelt. A darab „pártkatonájaként” szereplő gondnokot - a szerepeit rendszerint aprólékosan és precízen kidolgozó - Farkas Ignác alakította. Tőle ezúttal is a megszokott igényességet kaptuk jutalmul, miként Welmann György (Boncz Kálmán, író) játéka sem okozott csalódást.
Sztarenki Pál kerek egészre összeállt rendezése „az irodalom közegében” mutatta meg egy letűnt kor fonákságait, ironikusan, a komédia, sőt helyenként a bohózat műfaji határait feszegetve vitte színpadra annak torz valóságát. A függöny legördülése után a néző azonban elgondolkodhat az előadás záró képének (Sztálin mellszobra és a zongoránál ülő maszkos csontváz együttes megjelenése) jelentésén és üzenetén, valamint a Szigliget című darab bemutatásának aktualitásán.
(Hevesi Sándor Színház
Bemutató: 2012. január 20.)
