AZ AZ IGAZSÁG
...hogy az igazság sohasem egy és oszthatatlan. Mert mielőtt valamire végérvényesen rábólintunk, mérlegelni kell a körülményeket, érdemes számolni a következményekkel is. És legyünk bármilyen megfontoltak, mégis előfordulhat, hogy rossz döntést hozunk.
Muszáj a látvánnyal kezdeni, mert amellett, hogy igézően szépséges, az előadást működtető energiák hálózatát is nagyban meghatározza: a zalaegerszegi Házi Színpadon sajnálatosan ritkán játszott, Gergye Krisztián rendezte A vihar kapujában előadás díszletét és jelmezeit Zöldy Z Gergely jegyzi. Több szint válik el és folyik egybe, mind praktikusan, mind teoretikusan ebben a csodás, egyszerre stilizáltan meseszerű, de a szükséges pontokon azonnal markánsan konkrét térben.
A három oldalról körbejárható, négyzet alakú, precízen kimetszett térszeletet őszi avarnak, talán éppen a darabban emlegetett véres harcok miatt bemocskolódott, erdei aljnövényzetnek látszó rongyszőnyegszerűség borítja: az egyszerűségükben is míves viseleteken rendre lesöpörhető nyomot hagy a mesterséges talaj. A magasból lelógatott, a játékteret körbeölelő farengeteg épp csak nem érinti a földet, valószínűtlen lebegést kölcsönözve így az erdőnek, a klasszikus történet helyszínének. A lankásan emelkedő talajt hirtelen tágas, vérvörös árok vagy csatorna metszi át keresztben, mögötte meredeken ugrik a magasba a földfelszín, ameddig a szem ellát. A mozdulatlan teret folyamatosan változtatja, dinamizálja Gibárti Tibor aprólékos fényterve.
Ahogyan ebben a tágabb cella nagyságúra méretezett szűk térben fel kell ismernünk a háború kínjaitól sújtott ország egészének látképét, a nyolcvan perces játékidő alatt újra és újra elmondott, mindig más hangsúlyokat kapó és eltérő részletekkel gazdagodó történetet hallgatva is nagyobb igazságra nyílik rálátás. A világhíres japán film és az alapjául szolgáló novellák alapján készítette Müller Péter saját, az utóbbi negyven évben színházaink által alig féltucat alkalommal elővett adaptációját erről az emberi, túlságosan is emberi szituációról.
Az égő városból menekülő férj és feleség útját rabló állja el az erdőben: a nő becsületén folt esik, a férj küzdelemben életét veszti. Egyszerű képlet, látszólag. Történetet mesélni csak az ember tud, ám a lényeg nem a mit, hanem a hogyan: korántsem mindegy, hogy mindezt milyen fordulatokkal, milyen kifejezésekkel tesszük. A japánira stilizált univerzális történetben a két férfi és az egy női szereplő sztoriját halljuk újra és újra. A fent leírt végeredmény értelemszerűen változatlan marad, viszont mindig más és más utat bejárva jutunk el hozzá, jut el hozzánk.
Gergye Krisztián rendezése ezt a nem kicsit mesterkélt helyzetet intenzív, komoran sűrű, korántsem csak az agyra ható, össz-művészeti élményként prezentálja (ebben a Schubert hol tárgyilagos, hol feszült zenéjére született variációk is segítik). A színpadra helyezett színpad a kaotikus jelen és az idővel egyre jobban összekuszálódó múlt eseményeinek valóságos és képzeletbeli helyszíne. Az esetet a szavak és a testek együtt mesélik és játsszák újra, részint kötelességből, hiszen egy bírósági tárgyalás keretében kellene megtalálni és diadalmasan felmutatni az egyetlen igazságot. Mi, nézők, a szemlélődő, egyre inkább elbizonytalanított tanúk néma szerepébe kényszerülünk, s arról is döntést illik hozni magunkban, hogy a férj, a feleség, a rabló és az egyetlen szemtanú vajon milyen érdekek mentén hamisítja meg mondandóját.
A vélemények és igazságok torz tükrökből állított labirintusában egyre elveszettebbnek érezzük magunkat. A Koldust játszó Ticz András eh. hosszú nyitó monológja enigmatikus, sötét felütés, a világot uraló káosz érzékletes összefoglalója; a fiú szürke alakjában végtelen rettegés testesül meg. Baj László (aki egyébként tíz éve Miskolcon a Papot játszotta) titkolózó Favágójának hirtelen hangulatingadozásai, majd saját verziójának elmondásakor nagy hangon előadott „rendezői” instrukciói, Madák Zsuzsanna Szerzetesének rendíthetetlen kedélye, a tanhoz való ragaszkodása jellemábrázoló eszközök.
Triójukban másik két férfi és egy nő alakja tükröződik, a tulajdonképpeni történet főszereplőié. Mihály Péter a férj, Varga Balázs a rabló, Pap Lujza a feleség szerepében változatos dinamikájú, törékeny egyensúlyú hármast alkot. Mihály Péter alakításában a férj figurája lesz a legkevésbé markáns körvonalakkal rendelkező szereplő: kissé ügyetlen és tétova ez a férfi, mintha csak szavaiban lenne a menekülő család feje. Varga Balázs a marcona, a szó eredeti értelmében együgyű rablóban a veszélyesen vonzó, erőskezű harcost hitelesen rajzolja meg, ahogy később a kiszolgáltatott, meglepett, esendő alakot is. Pap Lujza titkokkal teli felesége a legizgalmasabb alak. Leheletfinomságú végletekig koncentrált játéka: minden pillantásának, takarékos gesztusának súlya és jelentése van, meggyalázott és győzedelmes, érzéki és dühös, kemény és gyöngéd egyszerre.
Ha nagyon lecsupaszítom, a zalaegerszegi színház másik új bemutatójában is csak állnak és beszélnek 75 percen át. Székely János 1972-ben írt delikát drámája, a Caligula helytartója néhány éve, alighanem és elsősorban Szikszai Rémusznak köszönhetően újra reneszánszát éli a hazai színpadokon. A muszáj és a lehetetlen konfliktusáról egyetlen ember alakján keresztül értekező tandráma a magyar drámairodalom csúcsteljesítménye, akkor is (vagy épp azért), ha szerzője egy 1982-es cikkében kiábrándultan ír az alaphelyzet valószerűtlenségéről: „... az egész kérdés illúzió. Azért, mert a darabomat becsületes vitára építettem fel. Arra, hogy Petronius helytartó, aki Caligula álláspontját kénytelen képviselni, meghallgatja a zsidók álláspontját és érveit, és velük valódi vitában konklúzióra jut. Pedig ez nincs így. A viták nem vezetnek soha semmilyen eredményre, a vitákban mindenki a maga álláspontját ismételgeti, darálja. A vita legfennebb kompromisszummal végződhet, de sohasem megértéssel vagy meggyőzéssel.”
Nyilván akadnak mindenütt helyi kiskirályok, akik így gondolják, de a Caligula helytartóját színházban ma elővenni nem bátorság kérdése, hanem kötelesség dolga. A saját stúdiószínpaddal nem rendelkező Hevesi Sándor Színházban Sztarenki Pál kényszerűsége ellenére is vállalható kompromisszumra jutott, amikor nagyszínpadi előadást csinált a kamaradrámából. Ahogy néhány éve a Közellenség esetében, alkotótársaival közösen itt is mindent megtett, hogy megfelelő formát és léptéket találjon a hatását igazán intim közelségben kifejteni tudó szövegnek.
A nyitány bombasztikus, és mintha rögtön azt sugallná, amit ez a nagyon célirányos szövegváltozat (a rendező és Madák Zsuzsanna közös munkája), meg a kevés, de hatásos színpadi effekt is üzen, hogy ti. az alkotók nem bíztak eléggé Székely drámájában. (Vagy ha megfordítom: nem hitték el, hogy egy négyszázas nézőteret leköthet az, hogy elméleti problémákról csevegnek a színpadon órahosszat. Hogy erről érdemi véleményem legyen, jobban kellene ismerni a helyi közönség szokásait és elvárásait, mindenesetre az általam látott előadáson a teljesen vegyes korosztály odaadó figyelemmel követte a történéseket, joggal.) Szóval a nyitányban a Carmina Burana harsan fel, Szlávik István látszólag üres tere meg is telik markáns jelekkel, mire az O Fortuna végére érünk.
Közel-keleti katonai támaszpont meg mediterrán palota lehet ez egyben, óriási kristálycsillár alatt a nagy kék-fehér szőnyegen jókora Dávid-csillag, rajta méretes görgős fotel, benne terpeszkedik félmeztelenül, egyelőre láthatatlanul Petronius, Caligula helytartója. (A jelmezek és kiegészítőik is beszédesek: Cselényi Nóra munkái.) Terepszínruhás katonák érkeznek, zsákokat hoznak, dzsip érkezik, elvakít a reflektora, a katonák egy maroknyi kaftános-kalapos zsidót lökdösnek, kerülgetnek, hátul a siratófal homokkő fala szűkíti le végül a teret.
Már itt látszik, amiről később is sok szó esik, hogy a zsidókkal csak a gond van, mindig útban vannak, leggyakrabban szó szerint. Szép, mert ismerős megoldás, ahogy a templom főpapjának folyton a szőnyeg szélén állva kell előadnia szónoklatát. Amúgy Petroniusnak volt gyerekszobája, vízzel kínálja a zsidót, leülteti székébe (persze csak, amikor négyszemközt vannak), bár tény, hogy elsőre nem nagyon bizalomgerjesztő ez a szolid betyárbajszos, hízásnak indult talpigférfi.
z a darab arról szól, ahogyan a végtelenül magabiztos Petronius a neki szegezett kellemetlen kérdések hatására egyszer csak meginog, és aztán már soha többé nem nyeri vissza a beosztottjai által neki tulajdonított és tőle elvárt keménységet. Farkas Ignác hittel játssza a hős pálfordulását, talán egy szűkebb térben a finom rezdüléseket is lehetne érzékelni, helyette így elsősorban a mechanizmust magát közvetíti. Balogh Tamás játssza Barakiás főpapot; az apró termetű, törékeny férfi körülményeskedik, óvatos, de olyan rendíthetetlen (és ma korszerűtlen) önbizalommal képvisel valamit, amit az ún. hatalom birtokában lévő Petronius mint a Római Birodalom sok ezer korifeusa közül az egyik, soha nem fog tudni megérteni.
Az ő kettejük meccse ez, amihez a többiek mind asszisztálnak: van, aki ügyesebben, van, aki kevésbé rátermetten. Sztarenki villanásszerű, plasztikus képekben mutatja meg ezt az izzadtságszagú, tipikus férfiközeget, versengéssel, hőzöngéssel, tolakodással, meg persze érdekek működtette barátsággal és szolid hierarchiával. Róma végül elbukott, talán a mi helyzetünk se teljesen reménytelen. Illetve ha a didaktikusságában is dermesztő záró képre gondolok, akkor máris módosítanom kell: de, totál reménytelen itt minden.
Jászay Tamás
2018. február 18.
