Filozófiai példázat és artisztikum – két zalaegerszegi bemutatóról
Létezik a valóságban olyan színházi szakmai térkép, amely alapján a kritikusok eldöntik, hol nézzenek előadást? Le-, illetve visszakerülhet egy színház a minőségtől függően? Erről is elmélkedett Zappe László a Hevesi Sándor Színház két új bemutatóját taglaló írásában.
A minap egy színész igazgatói pályázatában azt a célt fogalmazta meg, hogy jövendő színházát visszajuttassa a „színházi szakmai térképre”. Úgy érzem, mielőtt hozzáfogok két új, zalaegerszegi bemutató taglalásához, végig kell gondolnom, hogyan is áll Zalaegerszeg ezzel a szakmai (vagy inkább kritikai?) térképpel.
Sztarenki Pál művészeti vezető is panaszolta egy interjúban, hogy kritikusok alig járnak hozzájuk, a Vidéki Színházak Fesztiválján 2015-ben a legjobb előadás díját elnyert előadásukat a fővárosi szereplés előtt mindössze egyetlen kritikus látta. De valószínűleg ez a díj is, meg a Thália tavalyi vidéki szemléjén látott Ötödik pecsét kétségtelen színvonala sem volt elegendő indíték ahhoz, hogy kritikusok jelentékeny számban látogassák a zalai produkciókat. Pedig nem mindig volt ez így. A kezdetekkor, a múlt század nyolcvanas éveiben Ruszt József neve megbízható vonzerőnek bizonyult, később Bagó Bertalan és Bereményi Géza itteni működése is kellő figyelmet váltott ki. A József Attila Színházból érkezett Besenczi-Sztarenki páros megjelenése a színház élén viszont inkább az előítéletes kritikusi lustaságot erősítette. Besenczi Árpádtól eleve a szórakoztatóipari vonal erősítését vártuk, Sztarenki Pál korábbi működése pedig inkább csak a szép szándékokról, kevésbé a megvalósításukhoz szükséges vezetői képességekről győzött meg.
Meglepetésként ért tehát, hogy a minap két egymást követő estén két igényesnek ígérkező produkciót kínált a zalaegerszegi játékrend. Ráadásul nem is a legkönnyebben befogadható, élvezhető, ronda szóval fogyasztható műfajból. Székely János drámája, az 1972-ben született, de először csak 1978-ban Gyulán, Harag György rendezésében bemutatott Caligula helytartója filozófiai példázat a hatalom természetéről, Müller Péter darabja, A vihar kapujában pedig, amely Akutagava Rjunoszuke novellái és Kuroszava Akira filmje alapján készült, és először a Madách Színházban 1977-ben mutattak be, az emberi emlékezet csalóka voltára figyelmeztet.
Inkább elmejáték, szellemi kísérlet mindkettő, mintsem eleven, életteli dráma. Az egyik szószínház, egy jelentékeny gondolkodó, egy bölcselkedő költő párbeszédes tanakodása a világ rendjéről, a másik variációsorozat egy tragikus esetről a részvevők egymástól merőben különböző emlékei szerint. A rendező fő feladata tehát mindkét esetben életet lehelni a különbözőképpen elvont szövegbe.A Caligula helytartója ráadásul lényegében vitadráma, de akár monodrámának is felfogható. Az alaphelyzet igazi tragédiát ígér. Petronius szíriai helytartónak az őrült császár parancsára annak szobrát be kellene vinnie a jeruzsálemi templomba. A zsidók főpapja, Barakiás szerint azonban ez lehetetlen, minthogy mihelyt bevinnék a szobrot, a templomból az Úr kiköltözne, tehát az többé nem lenne templom. A felvilágosult, humanista helytartót azonban talán még ennél is jobban izgatja, hogy a parancsot csak szörnyű vérengzés árán valósíthatná meg. A kivárás mellett dönt tehát, miközben a zsidók aranyakkal próbálják megvesztegetni a szeszélyes, de pénz szűkében lévő uralkodót. Ez hol sikerülni látszik, hol nem. Egymást érik az ellentmondó parancsok. Később még az is kiderül, hogy a császár följelentés folytán értesült a helytartó vonakodásáról, egyáltalán minden szaváról, amellyel az őrült főnököt illette. A gyanú a helytartó segédtisztjeire terelődik, legalábbis valamelyikre közülük, de nem tudható, melyikük a vétkes. A híreket Rómából hozó barátja sürgetésére a helytartó mindkettőt ki is végezteti. Ez az egyetlen tényleges akció a darabban. Ám erről is kiderül, hogy tévedés volt, valójában a hírhozó barát segédtisztjei voltak a följelentők. Az erkölcsére kényes helytartó lelkét tehát végül mégis két ártatlan ember halála terheli. A semmittevés sem ment meg a történelmi bűnök elkövetésétől. Az igazi dráma tehát a helytartó lelkiismeretében folyik le, miközben dialógust folytat a zsidó főpappal, aki rendíthetetlen a maga meggyőződésében. Így áll elő az a paradoxon, hogy a szópárbaj mögött lényegében monodráma zajlik, a két fél közül csak az egyik változik, csak az egyikre hat a párbeszéd. A zalaegerszegi színpadon ezt pontosan leképező kettősségben jelenik meg a mono-, illetve a vitadráma. Farkas Ignác terepszín-foltos egyenruhájában virtuálisan betölti a színpadot. A látványt ugyanis a katonai jelenlét szabja meg. Szlávik István díszlete közvetlenül a templom sárgás (homokkő?) fala elé helyezi a cselekményt, ahol harckocsi áll, és egy szekéren, gondosan becsomagolva a beviendő szobor. Cselényi Nóra természetesen a beosztott katonákra is terepszín-foltos egyenruhákat adott, csak a császári küldött visel tiszti öltönyt. A zsidók fekete kaftánban, kalapban érkeznek. De a ruházat különbségénél ezúttal fontosabb a helytartó és a főpap termetének eltérése. Balogh Tamás apró emberke, kis sötét folt a napsütötte, szinte izzó környezetben. A forróságra egy vízautomata is figyelmeztet, amelyből a helytartó jóindulata jeléül meg is kínálja a papot. Mindez persze nagyon fontos, de az előadás sikere mégis a két főszereplő alakításán múlik. Mindkét színész sokkal jelentékenyebb, mint amennyire ismert. Ez következik a zalaegerszegi színház helyzetéből. Farkas Ignác idősebb, mint ahogyan a szerep bennem él. Lukács Sándor Gyulán 1978-ban harmincegy évesen, majd a Vígszínházban tíz évvel később is adta a szerepet, Fodor Tamás meg ugyanabban az esztendőben, Szolnokon negyvenhat évesen, Nagypál Gábor 2011-ben a Szkénében harminchat évesen játszotta. A számoknál fontosabb azonban, hogy Lukács Sándor kimondottan fiatalnak látszott a szerepben, Fodor Tamás meg játékos kedélyű, a császár fejszobrával focizgató cinikus értelmiségit alakított. Farkas Ignác most ötvennyolc éves, és ami fontosabb, tekintélyt, erőt sugározni képes színész. Ennek megfelelően érett férfit ábrázol, akiben a császárhűség megállapodott, nem könnyen mozdítható életelv. Vívódása belső, töprengő, hiszen kifelé nem mutatható. Könnyebb megfogalmaznia, kimondania, mint kimutatnia azt, ami benne zajlik. Ráadásul ez a darab filozofikus, gondolati jellegéből, műfajából is adódik. Balogh Tamás Dávid Góliát mellett, agilis, eltökélt, meggyőződésében szilárd, az okosan hívők fajtájából, akik hitüket logikus érvekből, következetes levezetésekből merítik. Végső argumentuma pedig kikezdhetetlen: Isten, ha sehol máshol nincs is, megvan a néplélekben, azaz a hitben. Az előadás záró poénja viszont szarkasztikus fintor: a szobrot kicsomagolva kiderül, hogy nem a császár, hanem kedvenc lovának mása körül folyt az egész addigi dráma.
A vihar kapujában másféle példázat. Nem keresi a végső okokat és összefüggéseket. Beéri az emberi gondolkodás vizsgálatával. Egy gyilkosságot az eset három részvevője és a szemtanú másféleképpen mond el. És erre mindegyiküknek legalább kétféle indítéka van. Az egyik praktikus: bíróság előtt beszélnek, a másik morális: mindegyikük a maga normái, erkölcsi felfogása szerint igazolni igyekszik a viselkedését. Még a túlvilágról megszólaló halott is, sőt a tragédiában valójában érintetlen szemtanú is. Az ő indítéka a legnyilvánvalóbb, ellopott egy értékes tőrt. A rabló nem annyira az ártatlanságát hangoztatja, mint inkább a férfiasságát, bátorságát fitogtatja, az asszony a férj gyávaságát, férfiatlanságát kárhoztatja, a férj viszont az asszony erkölcseit, kihívó magatartását ostorozza. Zöldy Z Gergely színpada az emeleti stúdióteremben stilizált erdő, amelyet belógó fatörzsek jeleznek, közülük csak néhányat rögzítenek, amelyeknek a vívók időnként nekivetik a hátukat. A táncos-koreográfus Gergye Krisztián rendezésének legfontosabb eleme magától értetődően a koreográfia, ami legszembetűnőbb módon a vívó jelenetekben nyilvánul meg. Mihály Péter és Varga Balázs becsülettel teljesítik a rájuk mért mozgásokat. Utóbbi meggyőzően játssza a rettenthetetlennek, megfélemlíthetetlennek látszani akaró, és ezekről a tulajdonságaiban mélyen hívő férfit. Mihály Péter a férj szerepében inkább jelentéktelennek, érdektelennek, mintsem eleven, de félénk kisembernek látszik. Hogy a harcban félelmetes, méltó ellenfele lett volna a rablónak, nehéz róla elhinni – persze ez az állítás lehet a rabló önfényezése is. A vendégként fellépő Varga Balázs a rabló mindkét arcát, a harciaskodót és a törékeny, sérülékeny lelket is jól szemlélteti.
A darabot azonban nem a két férfi, hanem Pap Lujza alakítása miatt volt érdemes elővenni. Ő Zalaegerszegen a harmadik színész, aki nincs a helyén az ország fejünkben élő színházi térképén. Mindig csodáltam, mindig kitűnt finoman, érzékenyen átélt játékával a legérdektelenebb előadásokban is. Most az asszonyt, akit Zöldy Z Gergely választékosan elegáns, világos ruhába, kabátba öltöztetett, amelyet a szöveg szerinti vörös sál élénkít, sok, a különféle helyzetekhez illő színnel, rezdüléssel, gesztussal hozza.
A vihar kapujában előadása nem drámai erejével és nem is csak szellemei izgalmával, gondolati tanulságaival, hanem mindenek előtt artisztikumával, művészi megformáltságával hat.
Zappe László
2018 február 7.
