Az útszéli porban mindig ott hever az apró kincs
Az önérzet morzsái szétgurulnak, Willy már hiába hajol értük, hiszen saját élete szereplői rugdossák szanaszét előle.
A néző, aki a második felvonás közepén éppen a feleség borzongató monológját figyeli, arra gondol, ezt a színházi estet nem pontosan azok látják, akikről szól. Ecsedi Erzsébet egyszál magában, mozdulatlanul állva is dermesztően hatásos képet rajzol arról, hogyan esett szét a szépreményű család, hogyan lett a férje magában beszélő, szuicid gondolatok foglyává váló munkanélküli ronccsá, miként képtelenek felnőni a fiai, akik elhitték, apa mindent megold, ők pedig erőfeszítés nélkül is „csodalények”.
Nos, míg a színésznő szívünket facsarja, felrémlik: mostanában megy nyugdíjba az a réteg, amely minimálbéren, kényszervállalkozóként, vagy „okosban” fizetve dolgozott, a még mindig tanuló vagy még mindig csak keresgélő, harmincas gyerekeik pedig ámulva böngészik a soktízmilliós ingatlanhirdetéseket, melyeket aligha érnek fel a következő években. Nem ők ülnek a színházban.
Nyugtalanító dráma
Arthur Miller Az ügynök halála című 1949-es drámája folyton szól valamiről és ez nyugtalanító. Mert nem csak az amerikai álom képes összeomlani.
Willy Loman (a Jászai-díjas Farkas Ignác zsigereiben is mélységesen elfáradt alakot formál, megejtően szép és gyötrött egyszerűséggel), a korossá vált utazó ügynök ifjú főnöke (Szakály Aurél érzékletesen érzéketlen) szenvtelen hagyja elbukni atyai beosztottját. Willy titkolná a család előtt, mert fiainak fényesebb jövőt szánt. Biff (Mihály Péter) és Happy (Ticz András) hol atlétatrikóban, hol hölgykoszorútól övezve hisz az illúziónak. Előbbi őrlődőbb, utóbbi simán aranyifjú. Odaadó, ám lélektani érzékkel megáldott szerep a feleségé Ecsedi Erzsébet kezén.
Félrelépés
A körülvevő társaság egyike Willy félrelépése. Lőrincz Nikol árnyalatai ezúttal kissé takarásban maradtak, pedig ott van a pillanat, amikor az akkor még csak 17 éves Biff rajtakapja őket a bostoni hotelszobában. (A fiú ezután dobja oda saját élete gyeplőjét...) A jóbarát-szomszéd, Charley Bellus Attila alakításában megértő, tiszta segíteni akarás, amit a romba dőlt büszkeség nem fogadhat el. Ráadásul az ő fia (Helvaci Ersan jólnevelt eminens) richtig hozza azt az előmenetelt, amit Willy teljesen hiába vár az inkább lopásokba keveredő Bifftől.
Az anyagiakban oly sikeres báty (Kiss Ernő tudatosan felületes, ami a szerencsétlenség megértését illeti) az életbátorság szimbóluma, azt villantja fel, ami Willyből reménytelen bizonyossággal hiányzik. A kaleidoszkóp része az éttermi ifjúság (Kováts Dóra, Kovács Virág), ők épp annyira léhák és a pillanatnak élők, amennyire azt századok óta elvárjuk tőlük. A szerzői és a rendezői szándék szerint az út széli porban mindig ott heverő apró kincsek jelképe a pincér (Katona Levente görkorcsolyája alighanem nincs eléggé megindokolva), aki visszacsempészi a borravalót a siralmas helyzetét titkolni vágyó Willy zsebébe, mert van benne annyi, hogy nem képes elfogadni azt.
Szétcsúszott élet
Willy élete Khell Csörsz díszletei között csúszik szét. Áttetsző kétszintes házcsontváz, szellős szerkezet, benne nyilván többféle korszakot idéző, de emiatt picit szedett-vedett bútorok. A tér sokféle mozgást ígér, a színészek mégis legyökerezve beszélnek, elég sok időt hagyva arra, hogy felfogjuk, amit elmondandó volnának.
Pető Kata jelmezei erőteljesebben kötődnek az amerikai ötvenes évekhez, Willy seszínű öltönyének szövete, szabása cérnáig bezárólag támogatja a színészt az esendő figura megformálásában. Ebben hajol le a fiatal főnök öngyújtójáért, holott alig pár perccel korábban kötötte a fia lelkére, soha ne alázkodjon meg, nem arra született.A Kossuth-díjas Lukáts Andor vendégrendezőként a Miller-darab szavain keresztül mutatja meg nekünk saját és az őt is művészi útra bocsátó legendás kaposvári színház morális tartását.
Újítás
Szeretnék végül idézni Arató László 2000-ben íródott tanulmányából: „Az ügynök halálában nem csupán beszélnek a múltról, a történtek megelevenednek, láthatóvá válnak. A múltfeltárást az emlékezés váltja föl. Willy Loman emlékei – hála a filmművészettől eltanult flashback-technikának – a színpadon közvetlenül láthatóvá válnak. (...) A múlt nem drámai vitákban szólal meg, hanem úgy jelenik meg a színpadon, ahogy az életben is elő szokott lépni: önkéntelen emlékezés prousti gesztusa révén.”
Szóval ez a nagy újítása a darabnak. Filmeken edződött nézőnek azonban ez már reveláció. De ha türelemmel kivárja a második felvonást, részvét kelhet. Azok iránt, akik nem jár(hat)nak színházba.
