Bőrönddel a valóságból a fantazmagóriába
Senki sem szereti, ha azzal szembesítik, hogy az egész élete egy kamu, és ő csak egy átlagos, hétköznapi ember. Lesarkítva egy senki. Pedig néha nem árt szembenézni a tényekkel és kimondani az igazságot, még ha az fáj is.
Mert a hazugság és a hamis álmok kergetése nemcsak az egyén életét keseríti meg, hanem a családét is, amelyben él. A meghittség eltűnik, a szeretet gyűlöletté torzul. A Hevesi Sándor Színház a közelmúltban mutatta be Arthur Miller Az ügynök halála című drámáját. Hamvai Kornél átiratát Lukáts Andor Jászai- és Kossuth-díjas rendező állította színpadra.
Mondhatnánk, hogy egy családi drámát látunk a szemünk előtt leperegni, de nyilvánvaló, hogy sokkal inkább társadalmi látlelet ez. Az 1940-es évek végének Amerikájáról (a nagy amerikai álomról és annak minden kudarcáról) festett lesújtó képet a szerző, egy utazó ügynök (Willy Loman) tragikus sorsán keresztül. De – ahogy az a nagy művek esetében lenni szokott – az országnevek és az évszámok szabadon kicserélhetők.
Klasszikus darabból klasszikus előadás született a zalaegerszegi teátrum színpadán; lassan bontakozó cselekménnyel, hosszú, ám elmélyülésre, odafigyelésre késztető párbeszédekkel. Az első felvonás néhány jelenete talán túl „statikusra” is sikerült. A látványosabb képi megoldásokat a második felvonásra tartogatta a rendező. Ettől függetlenül egy nagyon logikusan felépített előadást láthattunk, melyben a jelenetről jelenetre erősödő drámai hatások szépen lassan beszippantják a nézőt.
Azt már megszokhattuk, hogy a Farkas Ignác és Ecsedi Erzsébet páros mindig érzékletesen formál meg lecsúszott figurákat, marginalizálódott társadalmi csoportból származó alakokat, vagy magát az esendő átlagembert. A rájuk ruházott sztereotípiákkal, „sallangokkal” együtt. Ez most sem volt másképp: Willy és felesége Linda, a mindhiába güriző, álmaiban rekedt apa, a családért aggódó, gondoskodó, ám a konfliktusokat feloldani képtelen anya mintapéldánya. A Farkas-Ecsedi kettőshöz most betársult Mihály Péter (Biff szerepében), aki nagyon karakteresen jeleníti meg a házaspár idősebbik fiát. A „gyerek” 38 éves – kissé kleptomániás –, önálló egzisztenciára képtelen; sodródik. Biff figurája annyira hangsúlyos, hogy mellette kissé el is törpül testvére, Happy (Ticz András) karaktere. Pedig jó srác: még valami közös nagy bizniszben is benne lenne bátyjával. Meg a csajok is csípik. Vagyis: a családi problémák és saját tehetetlensége elől a lányokhoz menekül, ám semelyikhez sem tud igazán kötődni.
Ismerős család, ugye? Kevés fizetés, mellőzöttség, állásvesztés, hitelek, félrecsúszott élet, álmodozás, tehetetlenség, szülők fejére nőtt gyerekek, súlyos múltbéli titkok, amikről nem beszélnek. Permanens veszekedések és a legrosszabb: öngyilkosság(i kísérletek). De azért, ugye szeretjük egymást – érzés. Linda – jó anya és feleség módjára – igyekszik is összetartani a családot. Még férje kényszerképzeteiről sem nagyon akar tudomást venni. Persze, hiszen ez még mindig jobb, mint az öngyilkosság.
Lukáts Andor rendezésének egyik érdekessége és erőssége az, hogy nem kizárólag az öregedő ügynök alakját helyezi a középpontba. A gyötrődő, munkáját-és realitásérzékét elveszítő, víziói miatt immár utazni képtelen apa mellett majdnem ugyanolyan hangsúlyos az idősebbik fiú megjelenítése is. Kettejük feloldhatatlannak tűnő, múltban gyökerező konfliktusa is fókuszba kerül. Illetve mindazok a magatartásminták, pszichés attitűdök, amiket Biff örökül kaphat, vagy inkább eltanulhat az apjától: hamis illúziók- és státuszszimbólumok kergetése, tehetetlenség, önámítás, folytonos vágyakozás egy jobb lét felé. De míg az öreg legalább becsülettel dolgozott harmincöt éven át – igaz, az olyannyira várt megbecsülés helyett főnöke (Szakály Aurél) csúnyán megalázza –, a gyerek még nem tett le semmit az asztalra.
Viszont van mersze kimondani az igazságot: itt minden kamu. Nem lesz jobb, nincs amerikai álom! Maximum az apa fejében. A kérdés az, hogy a kimondás ténye elegendő lesz-e számára a változáshoz, hogy máshogy kezdje el élni az életét (vagy leginkább elkezdje végre élni a saját életét). És hogy az apa halála hoz-e valamiféle felszabadulást?
Khell Csörsz díszlettervező és Gibárti Tibor világosító jóvoltából nagyon szépen különül el a valóság és vízió: Willy álomvilágában hirtelen eltűnik a sivár lakótelep, és virágba borul minden. Az ábránd-jólét szimbolikájaként fel-feltűnik az apa gazdag testvére, a már halott Ben bácsi (Kiss Ernő) is. (Bezzeg, ha anno Willy vele ment volna...) Szép jelkép az ég és föld között vergődő ügynök lelkiállapotát tükröző (és a tragikus véget előrevetítő) magültetés (földbe temetés) jelenet és az időnként megjelenő kék égbolt, vonuló felhőkkel.
Az ügynök halála nagyjából olyan bőröndök nélkül, mint a Hamlet koponya nélkül. Szerencsére azonban a rendező nem lőtte el túl sokszor a „bőröndcipelős” motívumot. Az elnyűtt poggyászokat Willy már az elején letette. Tulajdonképpen végleg. A további utaztatásuk csak reménytelen kísérlet volt, meg fantazmagória.
Pánczél Petra
2018. márcious 14.
