A zsarnokok nem járnak színházba
Az előadás Székely drámájának bölcs, végtelenül letisztult képét mutatja. Egészen odáig, hogy a remekművek láttán megfogalmazódó csalóka ábránd ezúttal is hatalmába kerít. Most érte utol a kor a szöveget...
Arany. A hatalom színe. Aranyszínben játszó irodai forgószék, háttérben aranyhal. Mindkettő lankadatlan mozgásban. Akár a történelem kereke. Caligula júdeai helytartója idegesen ringatja magát a széken. Jobbra és balra. Modern kori katonaruhában. Mögötte siratófal. (Szlávik István díszlete.) Az épelméjűségét végképp feladni készülő római császár parancsára az uralkodót mintázó szobrot tartozna bevinni a jeruzsálemi templomba. Ez többszörös paradoxon. Kezdve azzal, hogy ha beviszik, már nem templom...
Diktátorok kedvenc foglalatossága, hogy saját képmásukkal díszítsék a környezetüket. A középületektől kezdve a köztereken át egészen a használatban lévő pénzekig. Hogy egy percre se felejtsük el az arcukat. A templom ehhez képest is beteg ötlet. Székely János 1972-es darabja Ceaușescu Erdélyében született. Nyílt ellenállás, düh, a lázadás visszafojthatatlan kényszere keveredik benne a mindenkori hatalom természetrajzát föltérképező filozofikus bölcselemmel. Maga a kezdet és a vég.
Leszámolás a történelemmel.
Írásjel. Egy rezignált pont az így volt és mindig így is lesz lezárásaként... Az őrült császár helytartójának örökkön hezitáló alakjában Farkas Ignác a reálpolitikust adja. Olyasvalakit, akinek minden diktatúrában a bukás a sorsa. Akire nincs tömegigény. A politika ugyanis nem a reáliák, hanem a manipuláció művészete. A tömegek elandalításáé. Igény a Deciusokra van, akik a reálpolitika báránybőrében tetszelegve könyörtelen elszántsággal viszik véghez a még oly elmebeteg hatalom még oly elmebeteg terveit. Kiss Ernő megformálásában a császár követeként érkező Decius magát barátnak mutatva küzd meg Petroniussal. De nem a barátja. Ellentétben Balogh Tamás Barakiásával, a zsidó főpappal, aki ellenségként, halálra szánva, de baráti érvekkel győzködi Petroniust. Az övéi érdekét szem előtt tartva még meg is menti az életét. A történelem föltartózhatatlan vihara akadályozza meg csupán abban, hogy a helytartót végképp a józan ész mellé állítsa. Farkas Ignác és Balogh Tamás kettőse föl-fölszikrázó drámaisággal rajzolja meg a történet ívét. Alakításuk színészi pályájuk kvintesszenciája, mondhatni csúcsa. A dráma mégsem az általuk megformált két figura viszonyában teljesedik ki.
A dráma Petroniuson belül zajlik.
A dilemma csiholja föl, amely az eszement parancs és a napi valóság között feszül. A vágy tüzeli, hogy a hatalom képviselőjeként megértse azokat, akiken uralkodik. S végül a kínzó lelkiismeret fájdalma eszkalálja az elviselhetetlenségig, azé a fájdalomé, amelyet Petronius két, ártatlanul elítélt, belső lázongásai ellenére is odaadó szolgájának a halála felett érez. Sztarenki Pál zalaegerszegi rendezése korokon átívelve szerez érvényt a szövegnek. Székely drámájának bölcs, végtelenül letisztult képét mutatja. Egészen odáig, hogy az örökkévalóságnak készült remekművek láttán megfogalmazódó csalóka ábránd ezúttal is hatalmába kerít. Most érte utol a kor a szöveget.
A történet a záróképben éri el az érzelmi csúcspontját. Az a történet, amely nettó politikumot löttyint a nyakunkba mindvégig, ezzel együtt egyfajta zsigeri hullámzásra, emocionális kalandra késztet. Egészen a ládából előkerült, lovat mintázó szobor látványáig, amelyet a meggyilkolt császár nem sokkal előtte a saját képmásaként küldetett Jeruzsálembe. (Valami ilyesmi.) Továbbá a történelem súlya alatt összeomló siratófalig, amely mögött Sztálinra, Leninre, Hitlerre, Mao Ce Tungra hajazó zsarnoki lények mellszobrai üldögélnek.
Immár ártalmatlanul, belemerevedve az örökkévalóságba.
Ki kéne már valamit találni, hogy pontosan kinek is szólnak a drámairodalom nagy művei. A diktátorok többnyire nem járnak színházba. Akik járnak, azok meg tudják, mit jelent a zsarnokság. Mégis hajlandók átélni. Újra meg újra.
Kállai Katalin
2018. szeptember 19.
