A muszáj és a lehetetlen filozófiája
Már a nyitány is drámai; Carl Orff Carmina Burana című zeneművének legnépszerűbb tétele csendül fel. A középkor sötét, misztikus világát képzeljük magunk elé, pedig a történet elvileg az ókorba repíti el a nézőt. De lehet, hogy mindegy is milyen évszámot írunk.
A Hevesi Sándor Színház nemégiben mutatta be Székely János Caligula helytartója című drámáját, vagy inkább vitadrámáját. Már ez utóbbi meghatározás is jelzi, hogy egy dialógusokra épülő, erősen filozofikus tartalmú művet látunk. Melyben a képi elemek, fények, hangok, mozgások ugyan fontos szimbolikus jelentéssel bírnak, de azért a szöveg az úr. Székely 1972-ben, Romániában (vagyis Erdélyben) írta a drámát, a Ceausescu-korszak elnyomó évei alatt. Nem nehéz párhuzamot találni az erdélyi magyarság, és a műben szereplő, Róma igája alá vetett júdeai zsidóság helyzete között. Annak ellenére, hogy a 20. század és a Krisztus születése előtti harmincas-negyvenes években játszódó történet látszólag elég távol esik egymástól.
Maga a sztori alapvetően egyszerű: Petronius (Farkas Ignác), Caligula császár júdeai helytartója parancsot kap Rómából, hogy a császár szobrát haladéktalanul vigye be a jeruzsálemi templomba. Akkor is, ha a zsidó nép szerint ez lehetetlen.
Muszáj és lehetetlen. Megfelelni a felsőbb hatalomnak és megfelelni a lokális érdekeknek. Mivé lesz az isten háza, ha világi uralkodó képmása kerül bele? És meddig terjed a hatalomgyakorlás szabadsága, illetve az egyén szabadsága súlyos döntési helyzetekben, ha a helytartó ember is akar maradni, de a hatalommal sem akar szembeszegülni? Stratégia lehet –e a mismásolás, a dolgok elkenése (ideig-óráig), na és a legfelsőbb hatalom lefizetése? (Hát, persze!) Ha ez utóbbi be is következik, van –e garancia arra, hogy az uralkodó megtartja szavát? (Ne legyenek illúzióink.) Hogy csúszhat félre egy emberséges gesztus úgy, hogy végül véreskezű diktátornak érzi magát a főhős?
Komoly és korszakokon átívelő kérdéseket feszeget az előadás. Nem véletlen, hogy a díszlet és a jelmezek is a „kortalanságot” fejezik ki. A római legionáriusok itt terepruhás, amerikai katonáknak tűnnek (még kosaraznak, söröznek is a háttérben), Petronius „hivatalában” irodai forgószék és akvárium fogadja a betérőt, Caligula követe, Decius (Kiss Ernő) pedig bármilyen hatalomhoz passzoló egyenruhában jár-kel, és hozza Júdeába a császári utasításokat.
Nem volt könnyű dolga Sztarenki Pál rendezőnek, hiszen egy minimális cselekményből, kevés mozgásból, sok szövegből álló darabot kellet nagyszínpadi körülmények közé álmodnia. Nincsenek tömegeket megmozgató, nagy teátrális jelenetek, melyek tágas teret követelnének. Csúszott már el előadás épp a kihasználatlan, be nem lakott tér miatt. Ez esetben viszont sikerült az eseményeket a siratófal, a katonai terepjáró, a becsomagolt szobor és a földön heverő izraeli zászló (mint szőnyeg) szimbolikus egységei, határvonalai közé terelni. A zászló/szőnyeg fontos jelentéssel bír; Petronius és a katonák simán keresztülgyalogolnak rajta, míg a helytartóval tárgyaló, alkudozó jeruzsálemi főpap, Baraikás (Balogh Tamás) alig mer rálépni. Fizimiskája első ránézésre amúgy is olyan, mint akit a szőnyeg szélére állítottak. Persze a látszat csal. A főpap öreg, törékeny karaktere valójában egy kitartó, elszánt, érvelni tudó bölcs embert rejt.
Muszáj és lehetetlen. Erről szól a Petronius és Barakiás között zajló filozófiai vita, s ez adja az előadás gerincét. Bár a közönség az eredeti műhöz képest nyilván egy sűrített szöveget kap, néha mégis kicsit hosszúra nyúlnak az érvek, s monológgá válik a párbeszéd. De, lehet, hogy csak elszoktunk az efféle eszmefuttatásoktól, értelmes és korrekt disputáktól. Pedig van mire odafigyelni az érveléseket hallgatva. S meg is értjük – mint ahogyan Petronius is megérti –, hogy a zsidók számára a templom már nem az a szakrális hely lesz, ha ott a császár szobra megjelenik. És ha az Isten kiköltözik a házból, akkor meg minek a világi hatalom képmását odatenni. Értelmetlenné válik a szobor erőszakos bevitelének gesztusa.
Nincs megoldása az egyenletnek. A helytartó számára mindegyik lépés valamiféle bukást hoz. A be nem vitt szobor a helyi zsidóság csendes tiltakozásának, ellenállásának jelképe lesz (csak gyűlik a nép és szórja a hamut a fejére). Rómából újabb és újabb felszólítások jönnek, amiket ha nem hajt végre, az életébe is kerülhet. Hatalmát meg még belső intrikák, helyezkedések is veszélyeztetik (legalább is ez a gyanú), ami miatt legjobb embereit, Luciust (Hertelendy Attila) és Probust (Szakály Aurél) a halálba küldi. Emiatt érzi úgy, hogy ő sem különb, mint a történelem többi véreskezű diktátora. Akik bábként meg is jelennek a színpadon, s Petronius be is ül közéjük a jelképes páholyba. Ijesztő, hogy van még pár üres hely a később jövőknek.
Közben a lepel is lehull – mint egy szoboravatáson – s meglátjuk mi volt egész idő alatt a dobozban. Cinizmus, őrület és a hatalom végső eltorzulása: a császár egy lóval is behelyettesíthető.
Pánczél Petra
018. január 29.
