Színházi levél a színház Caligula helytartója című drámájának előadása után
Meztelen felsőtesttel ül és olvas. Javakorabeli tekintély és nyugalom. Másfél óra múlva tébolyközeli kacagása tölti be a teret. Mi történhetett közben?
Hosszú csenddel kezdődik, mégsem jövünk zavarba. Míg hősünk leteszi a könyvet, s mosakodáshoz fog, majd komótosan, a meglett férfiak nyugalmas mozdulataival felöltözik, körbenézhetünk. A szék főnöki forgónak látszik, a kis asztalok filigrán dohányzósnak, mögöttük szobai akvárium. Decens nappali. A szőnyeg persze irányít: kék-fehér, közepén a minta a semmivel össze nem téveszthető Dávid-csillag. (Aki erre lép, mintha tapodná mások eszméit, holott a puha anyag sokat szelídít az indulatokon.) A többi egyelőre töltetlen tér. Mindaddig, amíg meg nem érkezik a katonai dzsippel a hatalmas faláda, rajta az ormótlan C betű (Caligula, Caligula, üvölti később torokhangon a római B-közép, illetve a helytartó terepmintás katonai gyakorlóban feszítő őrsége.) Mindaddig, amíg le nem hull a súlyos siratófal, lezárva a teret minden valódi vagy szimbolikus menekülés elől. A Hevesi Sándor Színház Székely János Caligula helytartója című drámájának Sztarenki Pál rendező értelmezésében előadott adaptációja kézenfekvően keveri az idősíkokat. Úgy, hogy alig van pillanat, amikor abban a római birodalomban érezhetnénk magunkat. Abban, ahol megtörtént: a római császár helytartója a saját szobrát vitette volna a jeruzsálemi zsidó szentélybe, de ez az ellenálláson megbukott, majd öldöklés és polgárháború kezdődött.
Miután Székely János 1972-ben a romániai Ceausescu-éra Erdélyében írta a drámát, nyilván az ottani magyarságot feleltette meg a Rómának alávetett ókori zsidókkal. A drámát 1978-ban Magyarországon (!) mutatták be először, Harag György erdélyi rendező állította színre.
Ez a tudás felhatalmazás.
Az alaphelyzet nem is tűnik bonyolultnak: jön egy szobor Rómából, be kell vinni a templomba, most ez a pálya. Petronius (Farkas Ignác Jászai-díjas) sem lát benne semmi rendkívülit. A parancs éle azonban kicsorbul a leigázottak erkölcsi szempontjain. Pontosabban nem azon, hogy szerintük az a templom már többé nem lesz az, ami, mert onnan az istenük eltávozik, hanem azon, hogy ezt az érvet a császár helytartója meghallja, mi több, meg is érti. Könnyebb lenne, ha idejében és tétovázás nélkül eldöntötte volna, ezt a császárt megfontolások nélkül kiszolgálja. A gondolkodó, mások érveire ösztönösen nyitott elme azonban nem tud cinikus, otromba megbízatást teljesíteni, akkor sem, ha erre rámegy az önmagába vetett hite.
Mert rámegy. Amíg Barakiás (Balogh Tamás) halk, de határozott érveit hallgatja, egész élete átépül, romba dől.
Kettejük vitája eleve emberi keretek közt indul Sztarenki felfogásában. A katonák és a zsidók távoztával Petronius ülőhellyel kínálja az öreg rabbit, aki szívgyógyszert keres a mellényzsebben, a lenyeléséhez vizet kap a császár emberétől. (Más interpretációban leülnek egy cigire, a „miénk” itt most az emberi viszonyrendszer árnyaltabb, többrétegű üzenetét hordozza.) Barakiás esendőségét zárójelbe teszi, feláll, s csöndes eszmefuttatásba kezd. Gyengesége az ereje. Hol rálép a szőnyegre, hol borzadva hátrál. A helyzet tovább szelídül, amikor a dzsip gallytörőjére ülnek. „Milyen ember ő?” kérdi a rabbi. Szeszélyes. Gyakran parancsol efféléket? Megesik.
Miért teljesítitek? Mi mást tehetnénk? A kérdésbe oltott kulcsválasz oly hatásos, hogy többször is elhangzik. (Címadó mondatunk.)
Na tehát, együtt feltalálják a néma ellenállást és a tétlen hatalmat: itt a szobor, de nem kerül sehová. Csakhogy a hatalom nem azért tébolyodott, hogy ne produkáljon újabb és újabb őrületeket. A követ, a térben-időben azonosíthatatlan egyenruhában belépő Decius (Kiss Ernő Jászai-díjas) követelőzik, lépni kell. Látod, én is hogy jártam, egy lovat nevezett ki helyettem szenátornak. Petronius új csapdába esik, a bizalom rövidlátóvá teszi. Mire rájön, ki a valódi, saját bőrét mentő ellenség, elveszejtette legjobb embereit. Segédtisztjei (Hertelendy Attila, Szakály Aurél ügyesen hagy kétségek közt) ugyan rászolgálnak a gyanúra, hiszen eljátszanak az árulás könnyűnek és bocsánatosnak tűnő lehetőségén. De hát az csak gondolatkísérlet. Hogy azokból mi sül ki, tudhatjuk, de valahogy mindig elfelejtjük.
Igaz, a vita végére a be nem hurcolt szobor az ellenállás szimbólumává vált, de senkit se vigasztal. Agrippa, a zsidó király (Bellus Attila naivan szimpatikus bábot mutat) hiába hurcolta Rómába az aranyukat, mire hazatért, a visszavont parancs megint érvényben volt. És Petronius maga is Caligulává vált, hiszen megölette a hozzá közel állókat ellenőrizetlen gyanú és félelem okán. Nem csoda, hogy elmeháborodott nevetéssel bontja szét a ládát, s foglalja el önként a helyét a hasonszőrűek között. (A színpad mélyén szobrok ülnek, talán egy kissé túl hátul, hogy egyenként megvizsgáljuk a fizimiskájukat, bár, sejtjük, kik is volnának ők, s tán túl didaktikus is lenne, ha „előretolnák” a társaságot.)
A színházi előadásokat nézve keresni szoktuk a jellemfejlődést, a figurák változását. Nos, ezúttal végig együtt lélegzünk Petroniussal. Farkas Ignác alakítása odakövetel bennünket minden dilemmához, a nézőtér lélegzetfojtva szegődik mellé, aggódik érte. Barakiást Balogh Tamás jóindulatú következetességgel ruházza fel, sosem jön ki a sodrából, de makacsul hisz a meggyőzés erejében. Nem csak az eszével, a szellemével játszik. Két fontos figura, két formátumos színész néz egymásra. (Nem először, a Közellenségben már láthattunk, a történelem nagy vitáihoz micsoda érzékük van.)
A darab erősen csábít arra, hogy az előadásba minden belepakolódjék, amit azóta tudunk. Bizonyára Sztarenki Pálnak sem volt könnyű lemondania a kínálkozó utalásokról. De – alkotótársaival együtt – lemondott, hogy a kevesebb több legyen. (Jelmez: Cselényi Nóra, díszlet: Szlávik István.) A római-amerikai légionáriusok ugyan kosaraznak egy kicsit a Közel-Keleten, de a zsidók adekvát öltözete állandóságot sugall. (Ahogy Júdás – Andics Tibor őszinte tévedése is.)
Van, ami alig változik, akárhogy fogadkozunk. Mert folyton elfelejtjük. Akkor is, ha tudjuk, Caligulát saját testőrsége mészárolta le.
Arany Horváth Zsuzsa
2018. január 20.
