Az esernyő mítoszának szétoszlása - a szerelem beteljesülésének diadala
A népszerű zenés és könnyed műfajú darabokat követően, a Hevesi színház társulata legújabb bemutató előadásán a XIX. századi magyar anekdota-irodalom ikonikus alakja, Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője (1895) című közismert kisregényéből készült átirat színrevitelére vállalkozott.
Az eredeti – öt nagyobb fejezetre tagolt, laza szerkezetű, két, egymásba fonódó cselekményszálra (az esernyő „genezisének” megfejtésére irányuló törekvés, Wibra György és Veronka között formálódó kapcsolat nyomon követése) építkező, műfajából fakadóan az eseményeket elbeszélő (maga az író) figuráját középpontba állító – történetből Deres Péter készített színpadi szövegkönyvet. Az adaptáció szerzője hatásosan szelektálta és egyesítette Mikszáth anekdotáinak eseményeit. A szöveg strukturális egységének átformálásával a narratív közlés helyett a szereplők dialógusa kapott központi szerepet. A szerzőnek dramaturgiailag – a történetbeli figurák karakterének és a szituációk fókuszba helyezésének kivitelezéséből eredően – az előjátékra és jelentős számú epizódra (az első felvonás tartalma tizenhárom, a második felvonásé tizenhat jelenet) tagolt felvonásokban sikerült elérnie a színpadi műfaj (vígjáték) formai és tartalmi elemeinek érvényesülését. A néző számára stigmatikusan jelenik meg a drámában az evilági egyediség (a tót népcsoport, hús-vér alakjainak mentalitása, habitusa és életvitele, Glogova és Besztercebánya miliője), a „népi fantázia teremtette transzcendencia” (Szent Péter és a piros esernyő mítosza), valamint az egyetemesség üzenetét közvetítő, két ember között kialakult érzelmi kapcsolat (Wibra György ügyvéd és Bélyi Veronka szerelme) realizálódása.
Deres Péter dramatikus szövegét Moravetz Levente állította színpadra, akinek rendezői koncepciója alapvetően Deres írásának „megjelenítésére” építkezett. A nyitójelenet (előjáték) életszerűen szomorú hangulata – Gregorics Pál agonizálása, halála – a történet előkészítésének funkcióján túlmutatva, a cselekmény kibontakoztatásának lehetőségét megteremtve, egyúttal alapot biztosított a darab érzelmi/műfaji (vígjátéki elemek dominánssá válása) kontraszthatásának érvényesüléséhez. Moravetz felfogásában bemutatott előadás a színpadtechnikai adottságok maximális kihasználása, az egyes jelenetek korhű és hiteles kidolgozottsága, a mozaikszerű nagyszámú epizód – a közöttük lévő váltásokat a bevonuló férfikórus rövid produkciója vezette fel – tartalmának következetes egymásra építése eredményeképpen, az esernyő titkának „kitudódásával” egyetemben vezetett el a „happy end”-del végződő univerzális üzenetet közvetítő végkifejlethez.
A tágas játéktér, az eseményekhez igazított puritán, jelzésértékű díszletezés (Bényei Miklós munkája) összhatásában erősítette a rendezői szándék megvalósulását. A sajátos (szűkebb) tájegység lakóinak népviseletére, öltözködési kultúrájára utaló Molnár Gabriella tervezte jelmezek és kellékek a néző számára egyértelműsítették a szereplők társadalmi státuszát.
A Szent Péter esernyője című előadás – többségében hétköznapiságukban is sajátos egyéniséggel rendelkező – figuráinak megformálását a társulat gyakorlott művészeire bízta a rendező. Ecsedi Erzsébet (Münczné) magabiztos színpadi játékával kétségbevonhatatlan hitelességgel jelenítette meg Glogova „emblematikussá növesztett” zsidó asszonyának alakját. Mester Edit színészi képességeiről a fia sorsáért felelősséget érző anya (Ancsura) szerepében nyújtott nívós alakítása győzhette meg a nézőt. Czegő Teréz szakmai empátiája révén a talpraesett, hús-vér glogovai parasztasszony típusának valódiságát „varázsolta” elénk, míg Kováts Dóra (Lonka) játékában a „világgal perlekedő” kamasz(felnőtt)lány személyiségével szembesülhettünk. A zömében paraszti életformát élő helybéli lakosok etalonnak minősülő figurájának külső és belső vonásait jelenítette meg Besenczi Árpád (Szlávik) és Kiss Ernő (Gongoly) karakteres alakítása. Ugyancsak elismeréssel szólhatunk a vidéki értelmiség képviselőjének szerepét magára vállaló Bellus Attila (Majzik tanító), az egyház szolgálatát hivatásának tekintő Mihály Péter (Bélyi János, glovovai pap) és a gyámapa (Sztolarik) figuráját színre vivő György János színpadi teljesítményéről. A nem „evilági szint” küldöttének (Szent Péter) alakját Wellmann György testesítette meg. Külön színfoltnak számított Lőrinc Nikol (Madame Kriszbay) attraktív, lendületes játéka. Az előadás kulcsszereplőiként – a „boldog végkifejlet” létrejöttét szavatoló – Barsi Mártont (Wibra György, besztercei ügyvéd) és Kátai Kingát (Bélyi Veronika) jegyezhettük. Allűröktől mentes, őszinte, morális mélységeket is érintő szerepjátékuk nem csupán a darabban beteljesülő frigyüket szentesítette, hanem a célul tűzött rendezői koncepció megvalósulásának garanciáját is jelentette.
A Hevesi Sándor Színházban bemutatott előadás rendezője és előadógárdája – a „mikszáthi – deresi” humoros szituációk és emberi viselkedésformák alapvető összetevőinek színrevitelével és közvetítésével – a glogovai/Szent Péter-i csoda, a piros esernyő rejtélyének megfejtése, valamint a szerelem beteljesülése diadalának együttes élményével ajándékozta meg a közönséget.
Szemes Béla
ZalaMédia
