Az Evita című musical a Hevesi Sándor Színház színpadán
Lehet belőle nemzeti hősnő, aki a nép gyermeke, lehet tragikusan fiatalon meghalt szerelmes asszony, lehet törtető, számító „kurtizán”.
Evita, azaz Eva Peron (1919-1952) alakja ennél több értelmezést is elbír, nem véletlen talán, hogy színdarab és film készült az életéről. Nem tudni, hogy a zenés változat mennyire torzítja el az argentinok nemzeti idoljának életeseményeit, de tény, Lloyd Webber dallamorgiája és Tim Rice szövegkönyve 1978 óta bajosan enged másféle megjelenítést, mint a férfiak „vállain” a legmagasabbra kapaszkodott bájoska szélhámosét. (Igaz, a sztori követi a negyvenes-ötvenes évek derékba tört dél-amerikai sikertörténetének elemeit.)Így érkezett az egerszegi színházba is, ahol Böhm György Jászai-díjas vendégrendező képzelete teremtett belőle jó idő- és ritmusérzékkel rendelkező bestiát, olyat, aki elsőként hiszi el önnön fantazmagóriáját. Bár a politikai kaleidoszkóp megrajzolása is tűéles, mi több, veszélyesen túlmutató, a nézők valószínűleg a zenét, a dalokat, s az ebben lubickoló színészeket értékeli, szóljon bármiről is egy-egy metszően pontos dalszöveg. Megül ugyan az áradó dallam az ember agyában, de a mondandóra, miszerint: „ide is egy kevés, oda is egy kevés, gurul a pénz” szövegrészletű opus alapítványi jellegű katekizmusára másnap aligha emlékszünk. Az ország aranytartaléka és a híres marhacsordák odaveszte dalban elbeszélve nem tűnik súlyos közgazdasági tragédiának...
Meglepetésre az 1996-os Madonna-féle filmmel sem hasonlítjuk össze a látottakat, s ez kétségkívül annak köszönhető, hogy a zalaegerszegi színészek teljesítménye – minden hallható aggodalom ellenére – feledteti az idevágó korábbi élményeket. Tudjuk, hogy Bot Gábor másfél évtizede énekli különböző színpadokon a rezonőr-konferanszié szerepét, de szerintem egyiken se volt ennyire felszabadult, könnyed és ironikus. Semmi merev feszültség, s bizonyára nem csak azért, mert ezúttal az igazi családja is körülveszi, nem kell előadás után százkilométereket hazaautózni. Nincs méltóan szép jelző, ami a hangi adottságait pontosan le tudná írni.
Evitaként Debrei Zsuzsannát és Foki Veronikát láthatjuk-hallhatjuk. A premierközönség az előbbi megformálását kapta, s láthatta, ahogy haladunk a 33 évesen méhnyakrákban elhunyt nő életében, egyre árnyaltabb, mélyebb, kiérleltebb az alakítás, a számító kis fruskából magabiztos elnökné, majd igazán kétségbeesett halálos beteg lesz. A legismertebb sláger (Miért kell, hogy sírj Argentína...) előadása szárnyas íven tartott, mégis finoman billegő produkció.
Juan Peron elnök figurája esetében általában nehéz elkerülni az egysíkúságot, a neki írt dalok sem oly fényesek, mint Che nótái (Rajongva szállj, Milyen cirkusz...). Urházy Gábor László a bennfentes hírek szerint egész nyáron fegyelmezetten készült rá. Alakítása tükrözi, mindent megtesz, hogy a kezdetben Evitát lenyűgözve istenítő Peront érdekvezérelt, a szeretett nőn is átlépő politikusként mutassa meg, sikerrel.
A nevesített szerepek között Hertelendy Attila rutinnal hozza Magaldit, Magyar Cecíliának pár perce van a kidobott szerető fájdalmára.
A zalaegerszegi Evitának nagyon erős a tánckara, „amelyik” szép tömött hangzással énekel, közben élő díszletet képez, tábornokokból épít dühödt erődöt, ficsúrokból ágybetétet. (A sok ágyat Michac Gábor díszlettervezőnek, a sok neglizsét Kemenesi Tünde jelmeztervezőnek köszönhetjük.)
Látványos ötletnek, hogy a Máriás Zsolt zenei vezető és karmesterként Flórián Gergely által egybentartott élő zenekar adja a muzsikát, amit a színpadra helyez a koncepció. Elvégre a zene a legfontosabb tartópillér. Ha ez stabil, márpedig úgy az, hogy „nem vagyunk zenés színház”, alatta már elfér a csiklandós, ide-oda betaláló szöveg. Tudják: „Ide is egy kevés, oda is egy kevés”.
Arany Horváth Zsuzsa
2017. október 28.
