Evita Zalaegerszegen a Hevesi Sándor Színházban
Miért játszik az ember? Miért színész? Miért ír színdarabot, és adatja elő a közönségnek? Az előadás után újból ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak.
Mert hat, nem hagy közömbösen, felkavaró, elképesztő, mélységesen elgondolkodtató amit láttam, halottam. És mindez zenébe csomagolva. Musical. Ülök a széken, másodszor nézem az előadást, és az életemen tűnődök. Nem argentínai vagyok, de szeretem a dalt, ami róla szól. Mert Argentína én is lehetek, ha nem is így nevezik a szülőföldemet. Tudom, milyen az, amikor a nép kénytelen azt tenni, amit diktálnak neki.
Tim Rice, a szerző, Evita alakját összegyúrta Juan Perón két feleségéből, Eva Duarte és Isabel Peron alakjából. Eva a második, Isabel a harmadik felesége volt. Evita soha nem lett alelnöke Argentinának, Isabel igen. De nem is a történeti hűség lényeges. Hanem a jelenség. A mindig hasonló módon megszülető szörnyeteg hatalmak, diktatúrák. Juan Peron felemelkedése, történetének megismerése ráébreszti az embert a mindenkori elnyomó rendszerek világrajövetelének mechanizmusára. Elkerülhetetlenek. És kevés a józan paraszti ésszel megáldott, akik hangját Che alakjában szólaltatja meg az író, lát át a szitán.
A darab felhasználva a történetet, bemutat egy tömegek elkábításával, fanatizálásával kiépített diktatúrát, amihez hozzásegít egy nagyot álmodó nő és egy nagyot akaró katona. Alájuk játszik a történelem, a nyomor, a munkanélküliség, az elkeseredettség, a kilátástalanság, a tudatlanság, az erőtlenség. A mindenkori diktatúrák csak kihasználják az emberek aluszékonyságát, lustaságát, kényelemszeretetét, gyávaságát, élvhajhász életmódját. Hamar demoralizálódnak, elerőtlenednek és így könnyedén militarizálni lehet őket. Jelszavakat skandáltatnak velük, lózungokat lebegtetnek előttük, törvényeket módosítanak, alkotmányokat kiigazítanak, átszabnak és kész is a nép követni az okosat megmondó embert, a vezetőt, aki élére áll a mozgalomnak. Hátul a kisagyamban halkan hallom a munkát-kenyeret jelmondatot skandáló tömegeket a közelmúltból. Látom magam előtt Hitler, Ceausescu karlendítéseit, kézintegetéseit. Látom a kötelező állami ünnepeken masírozó katonákat, hallom a náci dalokat éneklőket, miközben negédes dalokat énekelnek a bárokban elegáns emberek, kellemes zenére táncolnak, előkelő ruhákban... és kint lövik az embereket. De békét hirdetnek, békét ígérnek. Erőszakkal, ha másként nem megy.
Eszembe jut Stefan Zweig A tegnap világa című könyve, amiben igen személetesen mutatja be, mennyire észrevétlenül törnek ki a háborúk. Te még andalogsz kedveseddel a napsütésben, a napernyőd alatt, és nem hallod, hogy a párhuzamos utcában elvágják a torkát az embereknek. Itt béke van, ott gyilkolás. A halál mindig álmában éri az embert. Még akkor is, amikor azt hiszi, ébren van.
A darabbeli Evita alakján is megrendülök. Hiszen nem akar ő semmi mást, csak hírnevet. Csak tetszést, csak imádatot. Ezért kész mindent feláldozni. Amit feláldoz az nem jelent neki semmit. A tisztesség, a hűség, a becsület értéktelen dolgok. Hallom az agyamban ott hátul, mint egy tévéhíradó alsó sávjában futó aktuális hírfolyamot: ...jár neked..., mert megérdemled..., és már be is kaptuk a csalit. És már többre vágyunk. Már nem számít, mibe kerül. Mindent megadunk érte. Mert ez jár nekünk..., ez dukál...
Az előadás nagy volumenű, grandiózus. A teljes zenekar végig a színpadon a háttérből, élőben, mint szerves része a játéknak. Nekünk húzzák a dalokat, és a mi nótánkat húzzák el... A tánckar profi, nem kívánhat ember jobbat. A statisztéria tökéletesen egybehangolt része az előadásnak. Senki nem lóg ki, sem kisgyerek, sem felnőtt, az előadás egyik Főszereplőjét alkotják együttesen. A tömeget, akit manipulálni lehet.
A kiemelt szereplők öten vannak, Juan Perón, Eva Perón, Magaldi, Che (Guevara), a Lány.
Az előadást egy színházi előadást megszakító bejelentés indít: meghalt Evita. És a koporsót kísérő gyásztömeg vonulása után bemutatják az asszony életútját. Kíméletlenül, köszönhetően Che, azaz Bot Gábornak, aki végigkommentálja-énekli az egész előadást. Gyakorlatilag tőle tudunk meg minden fontosat, a történések hátterét, a dolgok fonákját. Bohóc orrot biggyesztve időnként magára, ott jár-kel az szereplők közt, kívülállóként, mégis beleszólva a csúcsponton Evita életébe, mint a megszólaló lelkiismeret. A hátán viszi az előadást, először is a kitűnő énekhangjával, ami erőteljes, telt, magas, éles, mikor mire van szükség, másodsorban remek szarkazmusával, amit örömmel fedezek fel játékában. Humoros, grimaszai ülnek, gunyoros mozdulatai ütősek, mozgékonysága, csúfondárossága olyan fénytörést enged az előadás szövetébe, amitől egészen különlegesen borsózik az ember háta. Kiváló alakítás. Összefogja, érthetővé teszi, kommentálja, jobban megértjük, cinizmusával élesen rántja le a leplet a szépet hazudó ígéretekről.
Juan Perón alakítója Urházy Gábor László. Énekel, és nem is rosszul! Erős mély hangja kellemes meglepetést okozott. Micsoda tartalékai vannak a színésznek, ha új megbízást kap! Jól ötvözi játékában a lágy szívű udvarlót a kíméletlen zsarnokkal.
Magaldi, a híres énekes, aki első a ranglétrán felkapaszkodó Evita számára – Hertelendy Attila, a tőle megszokott nívón hozza az énekes, ez esetben sematikusan megírt szerepét.
A Lány, akit Peron ágyából kitúr az új feleségjelölt, Magyar Cecilia ugyancsak remekül énekli-játssza el a kisemmizett szerető szerepét. Tetszik férfiasan nőies alakja, előkelő méltósággal viselt, kivert kutya sorsát közvetítő képessége.
És ott van Baj László a színpadi keretjáték élén, pontos rajzolatú mozdulataival, és Mester Edit, hideg-rideg mozdulatlan arcával, György János parókás inasa, fitymáló legyintéseivel, szájelhúzásaival, Bellus Attila a kétségbeesett színigazgató, majd a parancsokat tökéletesen teljesítő katona, de a kételkedő tömegből egy hang is. Több észreveendő figurát alakít az előadásban igaz művészi alázattal.
És... végül, de elsősorban: Evita, két szereposztásban is. Foki Veronika bájos, fiatal, kéjesebb alakot játszik nekünk, Debrei Zsuzsanna szikárabbat, de mindketten céltudatosan építik fel a szerepet. Ügyködésük, tervük, hogy Peron mellé, a hatalomba kerüljenek világosan ábrázolt. És milyen könnyen megy ez! Elcsodálkozom, mire képes egy női ösztön, akarat, vágy, ha találkozik a megfelelő férfi párjával! Hogy min múlik tömegek élete, sorsa adott esetben. És hányszor a történelem folyamán! Az előadás egyik legfőbb erénye ez. Bemutatja hogyan megyünk tönkre, megszervezve és szervezetten. Egy apró mozdulat, egy dicsőségre vágyó emberpár összefonódása fellegvárakat épít és népek sorsa fölött dönt, élet-halál uraként. Isteneket játszunk, újra és újra. A darab témája transzcendentális dimenziókat is érintve, az ember egész világát mutatja be, mozaikkockákként. Nem tart tudományos előadást, nem történeti hűségre törekedik, csak a lényeget tárja elénk. Azt mondja: íme, ember, lásd mire vagy képes! És ez nem a pozitív gondolkodás pozitív eredménye.
A rafinált céltudatosság Foki Veronika játékában erőteljesebben érvényesül, míg Debrei Zsuzsanna Evitája érzelmesebb, naivabb, felelőtlenebb. A véget érzékletesen, finom eleganciával, mondhatni költőien oldották meg. De ahogy nincs két egyforma ember, úgy egyforma élet és halál sincs. Foki-Evitát rémültebb, ám élvetegebb szerepfelfogása miatt kevésbé sajnálom. Debrei haldoklása megindítóbb. A piedesztálról való letántorgás, a tömeg kitárt karjain lecsúszó, levitézlő, leszereplő, színpadról lehaló jelenetben mindketten szívszorítóak. Együtt érzünk velük, sajnáljuk velük magunkat is. Mert kicsit mi is meghalunk velük, a mi álmainkról derül ki, hogy hova juttatnak, és végtelen szomorúság fog el, mivé lesz minden nagy álom, nagy terv, nagy hatalom ezen a földgolyón. A rendezés, a rendező elérte célját. Ahogyan a művészet a művet befogadóban válik teljessé igazán, úgy talán még Böhm György sem számíthatja ki előre az általa színpadra felállított előadás teljes sikerét, hatását. Én, a néző vagyok, akiben értelmet nyernek a látottak. Én viszem haza magammal, engem formál azzal, amit ők, a színház létrehoztak.
Végigénekelnek, végigtáncolnak egy egész előadást. Prózai hangon csak a halál legyintésekor szólalnak meg, egy-egy mondatban. De az üt.
Az előadás világszínvonalú. A szereplők hozzáállása minden dicséretet megérdemel. A koreográfus Bakó Gábor munkája abszolút kiváló. Böhm György megrendítő előadást ajándékozott Zalaegerszeg városának. A jelmezek (Kemenesi Tünde), a díszlet (Michac Gábor), tökéletesen illeszkedett az egészbe, segítette az előadás mondanivalóját a nézőknek átjuttatni. A karmestereknek (Máriás Zsolt és Flórián Gergely) és zenekarnak pedig hálásak vagyunk Andrew Lloyd Webber világhírű zenéjéért!
Gratulálok a művészeknek, a színháznak a darab műsorra tűzéséért. Semmi sem lehetetlen annak, aki hisz!
Nászta Katalin
2017. október 25.
