EGY TÁL REMÉNY
Bevallom, meglepett az az odaadó figyelem, amivel háromszáznál is több fiatal kamasz követte a zalaegerszegi nagyszínpadon Edward Bond realisztikus rémmeséjét.
Mindez nem azért lepett meg, mert rossz lett volna, amit láttam, épp ellenkezőleg, a különös érzés oka inkább az, hogy számomra valahogy a szerző, a téma, a forma is inkább a nyugtalanító, a felkavaró kategóriába esik. És bár ez az előadás is pompásan megmutatja, hogy mennyivel többet kellene gondolnunk a következő generációkról, mégsem hittem volna, hogy másfél órán át érdekes tud lenni tizenévesek számára ez a 2077-ben játszódó, becketti hangoltságú, posztapokaliptikus, sűrű és minimalista történet, ahonnan minden olyan elem hangsúlyosan hiányzik, ami a mi világunkat itt és most élteti vagy inkább jellemzi.
A Széttört tál című szöveget most játsszák másodszor Magyarországon: a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ ősbemutatóját fordító Bethlenfalvy Ádám Zalaegerszegen rendezőként mutatkozott be. Fontos tettnek gondolom a szöveg kőszínházi bemutatóját, amely képes volt a dráma olyan rétegeit játékba hozni, melyek a Kerekasztal előadásában ha nem is észrevétlenek, de mindenesetre árnyékban maradtak, ugyanakkor némely megoldás élesen világított rá a teljesen más jellegű feladatokra berendezkedett kőszínházi gondolkodás hiátusaira.
Véletlenek persze nincsenek: a végeken aligha lehet említeni másik színházat (tán még Debrecent), ahol ennyire komolyan foglalkoznak a mindannyiunk számára égető kérdéssel, ti. hogy kik fognak a következő évtizedekben a színházak zsöllyéjében ülni. A Tantermi Deszka keretében most már több mint fél évtizede megbízható minőségben és kiszámíthatóan készülnek évadról évadra a kifejezetten fiatalokat célzó színházi nevelési és osztálytermi előadások Zalaegerszegen, és bár a Völgyhíd, a Cyber Cyrano vagy a Semmi sem a rendszerkompatibilis hurrá optimizmussal tüntető darabok, mégis az az érzésem, hogy a Bond-premier ezek sorából is kilóg valamelyest. (A háttérhez és a kontextushoz a Madák Zsuzsanna dramaturg és a rendező által készített, letölthető, a diákjaikat színházba vivő pedagógusok által remélhetőleg alaposan átolvasott tanári csomag ad lényegi szempontokat.) Bevállalás, kockáztatás, provokáció? Sok mindent lehet mondani a legújabb projektre, de szó nélkül elmenni mellette aligha lehet.
Nem indul jól a délután: a zsúfolásig telt színházterem elé a takarásból jön ki az előadást játszó négy színész. Mihály Péter középre penderül, és szerethető lelkesedéssel veti bele magát az animátor nem nagyon hálás szerepébe, hogy a következő húsz percben folyamatosan a lehetetlent kísértse, több-kevesebb sikerrel. Ez az előadás ugyanis, szemben a Kerekasztaléval nem szakad meg bizonyos pontokon, hogy a játszók kisebb csoportokkal vitathassanak meg problémákat, sőt utána sincs feldolgozó beszélgetés, helyette (?) született ez az öszvér bevezető. Aminek a korlátait maga a színész is pontosan ismerni látszik, hiszen párpercenként elmondja, hogy háromszáz gyerekkel nem lehet egyszerre beszélgetni (tényleg nem), emellett jelentős energiái mennek el a csitításra és fegyelmezésre is (szinte arra ingerelve, hogy én is elkezdjek hangosan zsizsegni). Ezek a bizonytalanságok könnyedén orvosolhatók, de a legfontosabb tán az volna, hogy az általa feltett kérdésekre adott lényeglátó válaszokat ne kizárólag a „tök izgi” kommenttel értékelje.
Ezek a srácok ugyanis, mármint az a néhány, aki szóhoz jut, ennél sokkal okosabb válaszokat ad az egyáltalán nem egyszerű problémafelvetésekre. Nézzük például Mészáros Tibor nyomasztó díszletét: tágas és sivár, üresnek látszó tér. Kétoldalt széles fekete szigszalag csíkokkal megfoltozott szürke betonfalak és vakablakok, hátul középen egy ház sziluettje, rajta ajtó és pici ablak, amin át épphogy kilátni a nagy fehér semmire. Színek, hangulatok, az élő emberek nyomai hiányoznak bentről. De vajon mi van odakint? – hangzik az első kérdés, és a válaszokból gyorsan eljutunk a háborúhoz és a végítélet napjáig. Mi a különbség a gyerekek és a felnőttek fantáziája között? Hogyan jelenik meg a térben a magány és a félelem? A kérdések több okból is igen jók: egyfelől szájbarágás nélkül, mégis pontosan kijelölik az előadás gondolati erőterét, másfelől azoknak is adnak és hagynak gondolkodni valót, akik nem akarnak vagy tudnak megszólalni a többiek előtt.
Bond drámája is ilyen bizonyos értelemben, hiszen üdvösen sokat bíz a nézői fantáziára, bőséggel hagy teret a kérdések és kételyek megfogalmazására. Hogy valami után vagyunk, az egészen biztos, de hogy pontosan mi történt, az nem derül ki a szövegből. A konkrétumok nem lényegesek, a jelenlegi állapot megjelenítése ezek nélkül is igen plasztikus. A történtekre a legkézenfekvőbb magyarázat a háború, a (nyugati) civilizáció romokban, az utcákon farkastörvények uralkodnak, az ember evő, alvó és ürítő géppé válik, aminek egyetlen feladata maradt: a következő éjszaka túlélése. Nem kell túl messzire néznünk a saját történelmünkben, hogy tudjuk, az embert olyan fából faragták, hogy mindenhez képes alkalmazkodni, mindent képes megszokni. És (majdnem) mindent túl tud élni, ki így, ki úgy.
Ebben a (körülbelül) háromfős családban mindenkinek megvan a maga stratégiája. Az apa sodródik az árral: ha a szomszédok beszögelik az ablakot, akkor ő is deszkát és kalapácsot ragad, ha hirtelen kiürülnek az épületek körülöttük, azonnal házon belül keres bűnbakot. Bellus Attila főleg a férfi váratlan hangulatingadozásait, a fokozódó rettegés kiváltotta kétségbeesett cselekedeteinek belső motivációját mutatja meg kompakt módon. Alakításában a folyamat érzékeltetésére már kevésbé jut energia, helyette tömbökben fogalmazza meg a figura helyét a világban. Az anya a leginkább kiszolgáltatott alak ebben a történetben, akinek a szerző is csak elnagyolt körvonalakat adott. Pap Lujza igazán mindent megtesz, hogy az apa és a lánya elvárásai felé is megfelelni kívánó, végső soron a szemünk előtt elemi részecskékre hulló családot mindenáron egyben tartani akaró anyát élő figurává tegye. Nem rajta múlik, hogy – főleg az előadás második felében – az egyre inkább magába zuhanó, mindkét irányból visszautasított alakból csak a felszínt képes megragadni.
A Széttört tál valódi főszereplői nem ők, hanem a túlélési stratégiaként egy képzelt barátba kapaszkodó lányuk. Kátai Kinga könnyedén és magabiztosan vált a figura állapotai között, lenyűgöző belső izzással hozza az összetett szerepet. Látjuk a szülői akarattal dacoló kislányt, a saját igazát és privát valóságát tűzön-vízen át védelmező harcost, a szülők tehetetlenségét kegyetlenül ostorozó kritikust, a pillanatnyi ösztönök kielégítése helyett a kevés megmaradt értékre összpontosító, ezáltal az újrakezdés lehetősége mellett tudattalanul is elkötelezett fiatalt. Szüleinél felnőttebb, hétköznapi hős lesz, aki képes rajongani, de tud félni, nem szégyell kétségbeesni, mer csodálkozni, és ami talán a leglényegesebb: nem felejtette még el, hogyan kell szeretni. Az, hogy képzeletbeli barátja van, tökéletesen hétköznapi valóság a számára, épp ezért mi sem akadunk fenn rajta. Mihály Péter játssza a gyűlölt-rajongott idegent. Ahogy a Kerekasztal előadásánál, itt is problematikusnak érzem a szereplő színpadi megjelenítését: hiába, a nézői fantázia a legjobb (jelmez)tervező. A fiú gyengéd odafordulása után felkavaró számonkérő lázadása a lánnyal szemben, végső kettősük pedig zárójelbe helyezi a dráma didaktikus végkicsengését. Elhiszem nekik, hogy van remény.
Jászay Tamás
2017. január 24.
