Ha már csak a Senkiben bízhatunk
Nincs azzal baj, ha valakinek van egy képzelt barátja. Kinek ne lett volna gyerekkorában? Lehet, hogy egy ponton túl ez már kórós, a kívülállók számára meg érthetetlen. Viszont krízishelyzetben akár jól is jöhet; reményt ad. És egyfajta kapocs lehet a külvilág felé.
Különben is, ki mondja meg, hogy mi az a bizonyos pont, amin túl már beteges valami? A szülök, az utca lakói, vagy a társadalom? De mi van, ha akkora a baj a világban, hogy ezek a fogalmak értelmüket veszítik, és ha pont a szülők élnek fantáziavilágban amiatt, mert ezt nem ismerik fel. Továbbra is görcsösen ragaszkodnak olyan bevett formulákhoz és szokásokhoz (napi rutinhoz), amik már nem érvényesek.
A Hevesi Sándor Színház a közelmúltban mutatta be Edward Bond: Széttört tál című, elsősorban (de nemcsak) diákoknak szóló drámáját. A népszerű kortárs angol szerző művét néhány éve már a fővárosi Kerekasztal Színházi Nevelési Központ is sikerrel játszotta. A zalai teátrum színpadára Bethlenfalvy Ádám dolgozta át a darabot.
2077-ben járunk, egy család nappalijában; valahol, bárhol. Nem fontos. Mégsem sci-fi ez, hanem sokkal inkább lélektani dráma, még ha a fikciónak és a fantáziának óriási szerep is jut. Itt azonban nem távoli galaxisok lakóival kell megküzdeni, sokkal inkább önmagunkkal. A téma tömény, és korántsem vidám; így nem villanyoltással indul az előadás, hanem egy laza „rávezető” beszélgetéssel a színészek és a gyerekek között.
Vajon milyen lehet 2077 a szoba falain túl? A diákok szerint nem kizárt, hogy repülőautók közlekednek, vagy háború van. Van, aki szerint robotok segítik a munkát, de az is elhangzott, hogy a világ szürkébb lesz akkor, mint most, mert az emberek nem beszélnek már egymással, csak a telefonjukat nyomkodják.
Apropó szürkeség: maga a tér, (a szoba) is az. Nincs napfény, se dekoráció. Csak a komor falak. Hogy van-e itt félelem és magány? Már ránézésre is. A többi pedig a játék során kiderül. Már ami kiderül... Mert konkrét válaszok nincsenek, elgondolkodtató kérdésfelvetés annál több.
Beteges-e, hogy a nyolcéves Lány (Kátai Kinga) minden étkezésnél megterít a képzeletbeli – a szülők és sokáig a közönség számára is láthatatlan – barátjának, vagyis Senkinek/Valakinek (Mihály Péter)? Az Apa (Bellus Attila) szerint ez nem normális, így a konfliktus és a feszültség egyre nő közöttük. Mígnem a darab címe valósággá lesz. A töredezettség azonban ennél bővebb jelentéssel bír. Félni valamitől, amit nem látunk, ami Semmi, ami nincs. („Hogy szabaduljak meg valamitől, ami nincs is ott?” – kérdezi az Apa.) Mindezt egy töredezett, széteső világban, társadalmi rendben. Ezt erősítik a leegyszerűsített díszletek, a családi beszélgetések rövid, ám feszült mondatai. A szűkre szabott gesztusok és mozgástér.
Az Anya (Pap Lujza) elég határozatlanul billeg ebben a térben, illetve a gyerek és a férj között. Valamiféle (látszat)egyensúlyra törekszik, de olyan hagyományos családi értékek, klisék (étkezési rend megtartása, még ha egyre szűkösebbek is a rendelkezésre álló források) mentén teszi ezt, amik már nem igazán érvényesek ebben a helyzetben. Hiszen a külvilágból egyre aggasztóbb hírek érkeznek. („Egy kutya és egy lámpaoszlop. Ennyi maradt a civilizációból.”) A család és az egyén elszigeteltsége percről percre nő. Nem csoda, hogy a Lány egyre inkább a képzeletbéli barátjába „kapaszkodik”, aki reményt ad, ételért cserébe. („Mert az éhezőket etetnünk kell.”) A szolidaritásért megkapjuk a megvilágosodást és a menekülés lehetőségét; akár ez is lehetne a dráma üzenete. Ha...
Ha közben nem azon agyalnánk, hogy miért nem tetszik az Apa? Valamiért nem bízunk benne. Hiszen a külvilágból csak ő hozza a rossz híreket. Biztos, hogy hiteles forrás? („Az emberek bármit elhisznek. Minél szörnyűbb, annál jobban.”) Higgyünk, vagy ne? A döntés a miénk. Még akkor is, ha egy ponton túl már (az Anyát kivéve) mindenki számára látható válik a képzelt barát. A Senkiből Valaki lesz. Valaki, aki képes kivezetni a Lányt (Minket) a zárt térből, hogy megmutassa a kinti világot. Azonban, hogy az milyen, megint csak a fantáziánkra van bízva. De legalább már nem vagyunk egyedül...
Sok kérdés megválaszolatlan marad, hisz több lehetséges megoldás (végkifejlet) közül is választhatunk. Talán jó lett volna egy „levezető” laza beszélgetéssel zárni a délutánt. Reméljük, hogy a pedagógusok ezt megtették másnap az osztálytermekben.
Pánczél Petra
2016. november 14.
