"Bűn és bűnhődés" avagy talányos logikai játék
Szerencsés választásnak tűnik, hogy a Hevesi Sándor Színház társulata évadzáró bemutatóján – műfajában a „világmegváltó deszkákon” nem szokványos mű –, Agatha Christie közismert krimi-regényének (Tíz kicsi néger 1939) adaptációjából ...És már senki sem! (Galambos Attila fordítása) címmel készült darab előadására vállalkozott.
Az angol írónő talányos történetének időrendjét, egyenes vonalú cselekményének kontinuitását – amelynek középpontjában a nyaralóba meghívott vendégek versikében előrevetített bűnhődése áll –, retrospektív módon szakaszonként megbontja a kényszerűen összezárt, egymással is bizalmatlan villalakók némelyikének belső indíttatásból tett – régebben elkövetett cselekedetét felidéző –, önmentegető vallomása. A darab egyenes vonalú struktúráját a szövegkönyvön dolgozó „láthatatlan szerző” verbális megnyilvánulásai, írógépe kopogó hangjának érzékeltetése – amely amellett, hogy a mű keretes szerkezetét megteremti, auditív hatásával az alkotás folyamatába is beavatja a nézőt –, és az azt követő mozaikszerű események arányosan tagolt kettőssége bontja meg. Agatha Christie három felvonásnyi színpadi krimije egyetlen helyszínen, az emberi világtól elzárt, lakatlan (Néger-sziget) vidék (egyébként festői környezet) luxusvillájában játszódik, ahol a tulajdonos, Mr. Lucky megbízásából Mr. Thomas Rogers és Mrs. Ethel Rogers fogadja és szolgálja ki az ismeretlen házigazda meghívására sorra érkező, az egymás előtt anonim vendégeket. A különböző „előélettel”, társadalmi státusszal és karakterrel rendelkező személyek – a fiatal Vera Claythorne, az egykori tanárnő, aki Mrs. Lucky titkárnőjeként mutatkozik be; a kalandok „nagymestere”, a pisztolyt magánál tartó, Philip Lombard; a jómódú és befolyásos szülők gyermeke, Anthony Marston; a valódi nevét később bevalló, nyugalmazott rendőrfelügyelő, William Blore; az egykori tábornok, John Mackenzie; a mélységesen vallásos „vénkisasszony”, Emily Brent; a valaha szakmájában etalonként ismert, Sir Lawrence Wargrave bíró és Edward Armstrong orvos – interperszonális kapcsolatfelvétele határozza meg a darab hosszan elnyújtott expozícióját. Az egymással folytatott diskurzusukat a váratlanul elhangzó „rémületes hang” szakítja félbe, konkrétan megnevezve valamennyiük korábban elkövetett, halálos bűnét, amelyért a felelősségre vonást egészen mostanáig megúszták. A vádoló hang nem csupán lelkiismeretüket bolydítja fel, hanem rádöbbenti őket összezártságuk okára, további létük kilátástalanságára, a tíz kicsi porcelánfigura és a kandalló fölé írt versike metaforikus/szimbolikus jelentéstartalmára. A szövegkönyv – legterjedelmesebb – nyitó felvonásának záró részében Mrs. Rogers rosszulléte előrevetíti a bűnhődés motívumát, amelynek dramaturgiai nyitányát az első „áldozat”, Marston rejtélyes halála alapozza meg. Ezt követően – miközben a mondóka tartalma szerint „fogyatkoznak” a villalakók, csökken a jelképes babák száma, a vizsgálatot vezető Mr. Wargrave és környezete sorra osztja meg társaival büntetésének kiváltó okát (bár közülük egyedül Lombard ismeri el vétkét) –, nem csupán Mr. Lucky személyének létezését kérdőjelezik meg („...egy őrült csalt ide minket,... akinek gyilkos szándékai vannak.”), hanem önmaguk között keresik a gyilkosságok elkövetőjét. Ezzel a cselekmény szervezőelvét meghatározó „bűn és bűnhődés” kettősségének beteljesedése talányos logikai játék keretei között válik realitássá. A végkifejletben a „tíz kicsi néger közössége” Wargrave, Vera, Lombard triumvirátusra fogyatkozott. Az egymáshoz való viszonyuk inspirálta cselekedetük a zárójelenetben feloldja a „ki lehet a gyilkos?”kérdésre adható válasz alternatíváját...
Agatha Christie világhírű darabját Sztarenki Pál rendezésében láthatta a zalai színház közönsége. A rendező az ok-oksági kettősség logikai megalapozottságának következetes érvényesítésével, a részletekre odafigyelő alapossággal és igényességgel állította színpadra a „nem mindennapi” történetet, arányosan megteremtve a szöveg jelentéstartalmának és a színpadi formanyelv alkalmazásának egységét. Koncepciójának, dramaturgiai megoldásainak köszönhetően nem voltak „üresjáratok”, a három felvonásnyi előadás időtartama alatt mindvégig fenn tudta tartani a néző érdeklődését. A rendezői elképzelést hatékonyan segítette, a bemutató minőségéhez jelentősen hozzájárulva Szlávik István (Jászai-díjas) díszlettervező és Cselényi Nóra (Jászai-díjas) jelmeztervező ötletgazdag munkája. Az egyhelyszínes díszlet elegáns kivitelezettségével, a szépen berendezett belső térből a természetre (tájra) rálátás nyitottságának megteremtésével – asszociatív módon – a reneszánsz festmények látványát idézte. A figurákra szabott jelmezek harmonizáltak a szereplők karakterisztikus vonásaival, a díszlethez illeszkedve hozzájárultak az előadás hatásértékének komplex érvényesüléséhez.
A színészi játék profizmusa tagadhatatlanul megkönnyítette a rendező feladatát, annál is inkább, miután a kulcsszerepek mellett a kisebb alakításokat is (a színpadon látható alakokat) a színház talán „legerősebb” szakmai stábja alakította. Andics Tibor (Rogers), Pap Lujza (Mrs. Rogers), Kováts Dóra (Elisabeth Claythorne), Urházy Gábor László (Lombard), Barsi Márton (Marston), Farkas Ignác (Blore), Balogh Tamás (Mackenzie tábornok), Ecsedi Erzsébet (Caroline Brent), Besenczi Árpád (Wargrave), Szakály Aurél (Armstrong), Wellmann György (Narracott) szerepében nyújtott hiteles játékát egyaránt dicsérhetjük.
Az előadás különlegesen értékes kuriózumának tarthatjuk a színfalak mögött Agatha Christie írónő hangját idéző Egervári Klára szerepeltetését.
Szemes Béla
2017. május 18.
