Ítélet nincs
Minden egy irányba, az utolsó jelenetre mutat a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház jó ritmusú produkciójában. Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényéből készült előadás feszültsége végig töretlen marad...
Négyen üldögélnek a kocsmában az asztal körül. Kint támad a zúzmara, benn a kályha melege veszi körül a vendégeket. Forralt bor nincs, mert az nem annyira férfias, de finom a nagyfröccs és kellemesen kaparja a torkokat a cigaretta zöldeskék füstje. Barátok között gyorsan telik az idő, és ilyenkor nehezére esik kimenni az embernek az utcára. Máshogy múlnak az órák, de vannak helyzetek, amikor nem lehet kizárni a külvilágot. Ilyen volt Magyarországon 1944 tele.
Minden egy irányba, az utolsó jelenetre mutat a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház jó ritmusú produkciójában. Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényéből készült előadás feszültsége végig töretlen marad, sőt nő az izgalom, akár a domboldalról legurított hógolyó sebessége. A zárlatban a romhalmazzá bombázott Budapesten Gyurica úr próbál hazajutni, hogy a gondjaira bízott zsidó származású kisgyerekeknek továbbra is féltőn a gondját viselhesse. Ehhez azonban előbb fel kellett pofoznia a nyilas kínzókamrában az öntödei munkást, aki felrobbantotta a hungarista mozgalom egyik fegyverraktárát.
Szövegszínházat látunk, amely kevésbé látványos, hiszen jobbára a párbeszédekre épít, és amely lehetne unalmas is, de nem az. Csiszár Imre rendező úgy engedi hatni a Hamvai Kornél jegyezte színpadi változat cselekményének a lendületét, hogy bízik a színészeiben és pontosan kidolgozza a szereplők közötti viszonyokat. De nemcsak a fentiek miatt élmény nézni a négy legfontosabb szereplőt. A jól eltalált kvartett figurái a cselekedet, a tett árnyalatait jelentik, a csendes belenyugvástól egészen a veszélyes mentési akcióig a vészkorszakban, amelyben így vagy úgy, de az egyénnek muszáj állást foglalnia.
Itt van mindjárt az asztalosként tevékenykedő Kovács úr (Balogh Tamás), aki idősebb kora dacára az újszülött ártatlanságával és kerekre nyílt szemekkel tekint a világba. Mintha nem is a nyilasterror korában élne. Aztán Béla kolléga (Kiss Ernő) következik, a kocsmáros, akit a felületes szemlélő butának tarthat, de nagyon is megvan a magához való esze, mármint ahhoz, hogy mindennek ellenére túléljen. Király úr (Bellus Attila) a külsejét tekintve a leginkább úriember a társaságból, akinek nem kerül sokba, hogy egy szótárért borjúszegyet szerezzen, amit aztán a családja helyett a szeretőjének ad, de a másokért való cselekvésig nem jut el.
Végül a hallgatag és kiismerhetetlen Gyurica úr (Farkas Ignác), aki bármennyire is aszociálisnak tűnik egyébként, vásárra viszi a bőrét. A robbantónak adott pofonjai csak afféle legyintések. Sőt, más körülmények között simogatások lennének, most azonban nagyon is jelentékenyek ahhoz, hogy az órásmester egy életre beszennyezze magát. A vér, az izzadtság, a nyál és a takony elegye vízzel és szappannal könnyen lemosható ugyan, amely az agyongyötört testről, különösen az arcról kerül a pofont osztó tenyérre, de az önbecsülés többé aligha visszaszerezhető.
A vallatási jelenetek alatt is megmaradnak a jól eltalált karakterek, amelyek az éles szituációban még sokatmondóbban viszonyulnak egymáshoz. Kovács úr, akinek a feleségét a férfi lelki megtöretésének részeként lekurvázza az egyik nyilas, vigasztalhatatlanul zokog. Béla kolléga nem veszti el humorérzékét itt sem, Király úr, ahogy addig is, a legvehemensebb a társaságból, míg Gyurica úr jobbára hallgat és befelé figyel.
A Jelenések könyvében az ötödik pecsét az ártatlanul elhunytak lelkeit rejti. Nekik, bár nem tehettek semmiről, és kétségbevonhatatlanul Isten igéjét követték, mégis el kellett veszniük. Ilyenek a mi embereink is, akik elvileg kívül vannak a történelmi folyamatokon, hiszen amióta csak élnek, a fejük felett döntöttek, de eljött az a pont, ahol cselekedniük kellett. A Hevesi Sándor Színház előadása alapján olykor embertelenül nehéz választani, jól meg egyenesen lehetetlen.
Szekeres Szabolcs
2017. szeptember 15.
