Korántsem vagyok biztos benne, hogy Sánta Ferenc regénye, Az ötödik pecsét mindenkinek "megvan." Dióhéjban. A történet 1944-ben, a nyilasterror idején játszódik, Budapesten. Négy férfi beszélget, heccelődik esténként csendben egy vendéglőben. A kocsmáros, Béla kolléga, Kovács asztalos, Király úr, a könyvügynök és Gyurica órás. Négy külön világ. Talán Gyurica lóg ki leginkább a sorból viselkedésével, vitriolos megjegyzéseivel, na meg azzal, hogy titokban zsidógyerekeket bújtat. Hozzájuk téved be egy este ötödiknek Keszei, a fényképész, aki a fronton elveszítette egyik lábát. Éppen ezen az estén dobja be Gyurica úr, hogy válasszanak, haláluk után, ha választhatnának Tomoceuszkakatiti, egy könyörtelen zsarnok, vagy Gyugyu, a tisztességes rabszolga képében lépnének tovább. A négy férfi nem sejti, hogy Keszei - keserűségében, hogy Gyurica meghazudtolja választásában - feljelenti őket a nyilasoknál. A kérdésre már tetteikkel kell választ adniuk, a pártirodán, alapos verés közepette.
A regény színpadra viteléhez Hamvai Kornél remek átiratot készített, megtartva annak minden fontos mozzanatát, míg Csiszár Imre rendező - nem bízva semmit a véletlenre -, maga tervezte az előadáshoz a díszleteket. Egyszerű, külön-külön kis mikrovilágok jelentek meg a színpadon. Megoldotta, hogy ott legyünk a kocsmában, a pártirodán, de bepillantsunk minden szereplő magánszférájába is. Láttuk Gyuricát krumplit pucolni a konyhájában, miközben azt számolta, hogy féltett kincse, egy kakukkos óra árából, hogyan lesz tej és hús az árváinak. Meglestük Bélát a megvesztegetési pénzek lajstromozása és asszonya markolászása közben, és láttuk Kovács asztalost töprengve vacsorázni feleségével, míg Király urat a szeretőjéhez sompolyogni. Szakács Györgyi jelmezei korhűk, pontosak voltak, s valahogy mintha árasztották volna a kor szörnyűségét is.
Csiszárnak tömör és világos gondolatai voltak a regényről, meg arról is, hogy miért viszi színre, amit pontos színpadi képekben és párbeszédekben összegzett. A színt egy hatalmas kovácsoltvas óralap uralta a magasban, álló mutatókkal. Alatta, mint egy rámpa, macskaköves feljáró vitt a színpadbelső felé, ahol a falon elmosódott, egymás után sorjázó emberalakok tűntek fel. Megértettük, hogy a látott esemény bizony időtlen, ugyan már megtörtént, de bármikor megtörténhet újra, egy pöccintés és a történelem vágóhídjára kerülhetünk. Az író mondatai szörnyűek, egyben ütősek voltak a színpadon. ["Halottakat produkálni könnyű - de olyan halottakat, amelyek esznek, isznak, dolgoznak, és úgy tudják befogni a szájukat, akár egy valóságos és originál halott, az már nehezebb dolog! Magának nem komilfo hullákra van szüksége, hanem élőkre, akik úgy engedelmeskednek, és úgy fogják be a szájukat, mint a hullák! / És féljen mindenki kint a világban, bűnös és ártatlan egyaránt!"] Elég volt a regény eseményeinek átgondolt, realista ábrázolása, hogy hasson.
A kocsmaasztal körül zajló nyitójelenet - vidám csipkelődés, néha szinte értelmetlen fecsegés barátok között - a nyilas ellenőrzés dacára is jó hangulatú volt, még Gyurica nagy etikai dilemmájának elővezetése ellenére is, hogy Tomoceuszkakatiti, vagy Gyugyu. Egy forrpontig jutó vita után, a résztvevők majdnem derűsen tértek haza, s már az otthonbelsőkben ismertük meg, az asztaltársaság tagjai milyen emberek is valójában. Rövid, váltott jelentekben.
A színészi alakítások emelték meg az előadást, Kiss Ernő két kapura, már az oroszok bevonulására is felkészülő, spekuláns kocsmárosa, Balogh Tamás mélyen töprengő, egyre Gyurica felvetésén rágódó asztalosa, Bellus Attila még az "európai"-t is "ejrópai"-nak ejtő élvhajhász Király könyvügynöke és Szakály Aurél, mint a szelíd elesettség mögül kikandikáló besúgó, Keszei fényképész. Sztarenki Pál a Civilruhás nyilas szerepében nem volt hálás szerepben. Aki egyszer is látta Fábry Zoltán filmfeldolgozásában Latinovits Zoltánt, ahogy szinte zárt szájjal fröcsköli ki a "Bagatell-monológot", annak már senki sem lehet elég hideglelős.
És ott volt még Gyurica órásmester, Farkas Ignác alakításában. A kocsmában egy csapatvezér, kicsit provokatőr, otthon kenyérre kenhető családapa, aki macival vigasztalja az éjszaka hozzá suttyomban mentett zsidó árvákat. Na az hideglelős volt, amikor Farkas az asztal körül zajló kocsmajelenetben a négyek közül előrehajolt és láthatóvá vált az arca. Sűrű ősz hajával, elégedetlen, vibrálóan ideges tekintetével, mintha egy pillanatra Sinkó László ült volna ott. Persze a színész alakítása önjogán volt erős. Lírai volt, ahogy az éppen nagylánykorba lépett gyermekének - özvegy apaként - magyarázta a női ciklusok mibenlétét, ahogy remegő kézzel, könnyes szemmel, majdnem összerogyva porig alázta magát a nyilasok előtt, hogy életben maradhasson, ezzel mentve a befogadott gyermekeket. Amikor a zárójelenetben kifordult a színész a nyilasok fogdájából, szétvetett lábbal és karokkal a nézőtér felé, akkor jöttem rá, hogy két éve ő volt a zalaegerszegi vendégjáték Kleist-darabjában Kolhass Mihály. (Amit viszont Sztarenki Pál rendezett.) Ugyanaz a sűrű, visszafojtott színpadi jelenlét, robbanáspontú alakítás. Nem ismertem fel előbb, megváltozott. (Jellemző, hogy nem jegyeztem meg a nevét, de többé már nem felejtem el.) Akkor és most is úgy gondolom, ha Farkas fővárosi színész lenne, hozsannáznának a színházi kritikusok, így viszont talán egy szakmai írás sem jelent meg a tavaly télen bemutatott előadásról. Mert a vidéki bemutatók, ha csak nincs ott egy már felkapott és sztárolt vendégszereplő, vendégrendező, vagy egy már istenített színházi ember, zömében bizony csak bagatellek. Egy évadot érnek meg és már múlté majd mind.
És igen, jó és elgondolkodtató tud lenni, ha egy darabot klasszikusan, szépen adnak elő, persze gondolatisággal, teret engedve a nézői képzeletnek. Akkor az emberben napokig munkál, hogy vajon a rendező és társulat mit, miért úgy vitt színre, ahogy, vajon mit üzentek vele, mit gondoltak maguk a darabról. Hat a színház, üzen, ami a dolga, ahogy ez az előadás is.
[Szereplők: Farkas Ignác, Bellus Attila, Kiss Ernő, Balogh Tamás, Szakály Aurél, Sztarenki Pál, Kovács Olga, Ecsedi Erzsébet, Kováts Dóra, Baj László, Barsi Márton, Hertelendy Attila, Andics Tibor, Bálint Péter, Wellmann György, Tóth Boglárka]
Cseh Andrea Izabella
2017. szeptember 11.
