Tudnál-e Gyugyu lenni?
Ilyen ember nincs. Mindannyian jók vagyunk. Mi mindig tisztán látjuk, ki a szenvedő, ki az igaz, s azt is, hogy ki jár rossz úton, akinek akkor sem szabad hinni, ha tőle függ az életünk, megélhetésünk, biztonságunk.
Ha a színházba belépünk, olykor döntést kell hoznunk. Nemcsak arról, hogy tetszett-e vagy sem, amit láttunk, de arról is, hogy hajlandók vagyunk-e megérteni, amit szeretnének eljuttatni hozzánk.
A Hevesi Sándor Színház makacsul hisz bennünk. Abban, hogy nem restelljük megélni gondolatainkat, érzéseinket. Ezúttal Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényének színpadi változatával hatottak ránk. (Azokra is, akik első ijedelmükben hangosan, de nagyon is megérintve utasították el a látottakat.)
A színpadon efféle tételmondatok hangzanak el: milyen nagyra kell nőni, hogy megölhessenek? Vagy: miért kell rossznak lenni, hogy jók lehessünk?
Fekete Sándor írja Sántáról: „szinte mindig a szegény nép világát elemzi: szembenállását az elnyomó hatalommal, a folyton az erősebbek kegyetlenkedését elviselni kényszerülőkét, akik igyekeznek a romlott világban is őrizni erkölcsi tisztaságukat”.A második világháború végén játszódó történetben a pillanatnyi hatalom oly mértékig gonoszult, hogy az alattvalók emberi tartására is igényt tart, pusztán azért, hogy szétzúzhassa. Az erkölcsi választásokat a maga képére formálva torzítja az embertelenség határáig s azon túl. A Don-kanyarból - egyik lábát odavesztve - hazatérő hadfi besúgja a kocsmában a nyegle nyilas keretlegényekről hallott szavakat. Az emiatt begyűjtött társaság a vallatás során súlyos dilemma elé kerül. Belehajszolják őket a lehetetlen választásba: vagy pofon ütik saját utcabelijüket, akinek a kínzások után percei vannak hátra, vagy meghalnak maguk is. A darab ókori ihletésű tanmeséje elevenedik meg: Tomóceuszkakatiti vagy Gyugyu? Emberi formádból kivetkőző, jólétben pöffeszkedő leszel, vagy az erkölcsi tisztaságot megőrző, ám eltiport rabszolga? Egyszerű is lehetne a dacos válasz, ha nem bújtatnád - ordas eszmék nevében - meggyilkolt zsidók gyerekeit, akiknek szüksége van rád. Ha jó vagy, néha rossznak kell lenned. És még csak fel sem fedheted indokaidat.
Egy magyarországi, barátságosan hányaveti küllemű kocsmában négy, egyszerűen élni akaró kisember tanakodik a szétesett világ tényein. A zalaegerszegi teátrum társulata velük tart. Balogh Tamás, Bellus Attila, Farkas Ignác és Kiss Ernő a kiszolgáltatott kisember típusainak jelmezében egyéni mélységeket tárnak fel: Balogh Tamás még sosem ejtette le ennyire megejtően igaz módon a vállait, Bellus Attila naiv mosolya még sosem vált ennyire kétségbeesetté, Kiss Ernő talpraesett ügyeskedője még sosem sírt ennyire fájdalmasan, Farkas Ignác még sosem hallgatott ennyire magányosan. Pedig az a szép, hogy egyikük sem szent, senkivel sincs minden rendben, s ez így van rendben. Szakály Aurél moral insanity hadfija mintha kicsit sajnálná, hogy nem állhat a jók oldalán, a zsigeri helyezkedés alól felfeslik a kétely. Nem úgy Sztarenki Pál, a civilruhás vallató alakításában. A figura metszően éles, megsemmisítő logikája sziszegve hullik ránk. A színészi megéltség bugyraiba borzongató belenézni. Tétova meggyőződésű most épp „felül lévőt” mutat Barsi Márton nyilasa, elszántan ördögi Hertelendy Attila verőlegénye és két társa, Andics Tibor és Bálint Péter. Az elárvult zsidógyerekeket oltalom alá vezérlő Wellmann György tétova léptei a színpadon uraló rámpán súlyosabban dobognak, mint bármelyik szereplőé. A nehéz fajsúlyú darabban játszó társulat hölgytagjai, Ecsedi Erzsébet, Kovács Olga, Kováts Dóra alázattal dúsított női princípiumok felvillantásával keretezik játszó partnereik alakításait. A néma szerepek legbeszédesebbje jutott Baj Lászlónak, aki az utolsó képben kikötözött XX. századi Krisztusként saját testével kell, hogy értelmezze a morális dilemmák netovábbját.
A helyszínek váltását a díszletet maga megálmodó rendező, Csiszár Imre világításváltakoztatással oldja meg. A hideg-meleg fények be-bevilágítanak a gyugyuságon agyaló szereplők otthonaiba. Úgy, ahogy majd a vallatólámpa fénye hasít az intimszférába, mint a torzult hatalom mindenhová elérő csápja. Akinek ez nem tetszik, akitől ez távol áll, egyszerűen kihúzhatja a fejét a fénykörből. De vajon kihúzhatja-e? Vagy azt hiszi, őt nem éri el?
Arany Horváth Zsuzsa
2016. december 17.
