Kérdésfeltevések és önszembesítések
Sánta Ferenc 1963-ban írott, konkrét történelmi korhoz kötött – a magyarországi nyilasterror időszakában (1944) játszódó –, regényének minden bizonnyal időtlen morális üzenete motiválta Hamvai Kornélt a prózai mű színpadi előadásra alkalmas átdolgozására.
Hamvai szövegkönyvének tartalma, (műnembeli különbözősége ellenére) lényegében Sánta történetének meghatározó vonulatára építkezik, amelynek domináns eleme: a kocsmában iszogató/beszélgető „kisemberek” (az órás, a könyvügynök, a kocsmáros, az asztalos), majd a hozzájuk csatlakozó háborús sebesült, Keszei fényképész karakterének megismertetése; otthoni/családi kötődésük bemutatása; a nyilasok fogságában tanúsított viselkedésük prezentálása. Hamvai darabja több, elsősorban morális/filozofikus kérdést vet fel, amelyek közül a cselekmény kibontakozásának első etapjában talán a legkardinálisabb – a kocsmajelenetben Gyurica órástól elhangzó, Kovács asztalosnak címzett, de a jelenlévőknek ekkor még csupán teoretikusan megválaszolható –, a zsarnok (Tomoceuszkakatiti) vagy rabszolga (Gyugyu) társadalomban betöltött „rangjának” kizárólagos választása. A két magatartásforma közül egyedül Keszei azonosulna a rabszolga személyiségével, döntésének következménye azonban a történet utolsó részében realizálódik. Az események második szakasza „családi körben” folytatódik, de az interperszonális (feleséggel, szeretővel folytatott) dialógusokat tudat alatt a kocsmában felvetett eldöntendő kérdésre adható válasz feletti meditáció determinálja. A társaság tagjai újabb kocsmai együttlétük alkalmával – Keszei „jóvoltából” – fizikálisan is valamennyien a nyilasterror brutalitásainak elszenvedőivé válnak. A dráma végkifejletében teoretikus válaszkeresés és alternatív lehetőségek közötti meditálás helyett, valóságos dilemmával, konkrét formában megnyilvánuló cselekedet végrehajtásával, esetleg elutasításával (a kínzásoktól agyongyötört, bántalmazástól agonizáló ember arculcsapása) kell szembesülniük. Egyénileg meghozott döntésük (az életben maradást vagy a halált jelenti számukra) azonban nem csupán egzisztenciális jelentőségű. Generálisan azzal a morális problémával szembesít, hogy az ember élete elvesztésének, kínszenvedések közepette történő elpusztulásának tudatában, „megmaradása” érdekében (a hatalom elvárásainak engedelmeskedve), megalkuvó módon feladja, vagy ellenállást tanúsítva megőrzi önmaga személyiségének autonómiáját?
Sánta regénye és a belőle készült Hamvai színpadi adaptáció címének értelmezése időtlen szimbolikus bibliai utalást (a Hétpecsétes könyv feltörése/János apostol látomásai a Jelenések könyvében), egyszersmind a mű konkrét eseménysorából következtethető metaforikus jelentést (Keszei fényképész figuráját és cselekedetét) tömörít magában. Az ötödik pecsét zárójelenetében egyedül Gyurica „működik együtt a hatalommal”, tette (bár az egyéni szabadulás lehetőségét jelenti számára), valódi indítékát azonban a másokért való felelősségérzetben, a lakásában bújtatott zsidógyermekek megmentésének szándékában kell keresnünk. A darab üzenete – kompozíciójának lezáratlansága ellenére – ebből az aspektusból értelmezve válhat a kérdésfeltevésekre adott válaszok és önszembesítések kiváltotta cselekedetekből levonható konklúziók modelljévé.
A Hevesi Sándor Színház társulata Csiszár Imre rendezői és díszlettervezői koncepciója alapján mutatta be Hamvai Kornél színművét. Csiszár, határozottan elkülönülő emberi és morális attitűdöket képviselő karakterek felléptetésével, az egyes jelenetekben rejlő többletjelentésre történő figyelemfelhívás szándékával kívánta közvetíteni rendezői elképzelését. A színpadtechnikai formai megoldások (aszimmetrikus térben játszódó kulcsszituációk, fény-sötétség kontrasztjára épített helyszínváltások, hétköznapi, helyenként jelzésértékű díszletezés, a verbális és metakommunikáció hatásértékének kihasználása) a látvány szintjén erősítették a csiszári darabértelmezés érvényre juttatását. Mert a rendező a különböző variációkat váltogató üzenetek érvényre juttatása helyett – a szövegkönyv színpadi formanyelvre fordított tartalmának váltakozó ritmusú eljátszatásán túl –, válasz nélkül hagyott univerzális kérdések továbbgondolására, megoldások keresésére ösztönözte a nézőt.
Külön említést érdemelnek az előadás kulcsszerepeit „kivitelező” színészi teljesítmények, mindenekelőtt a kocsmajelenetben szereplő Farkas Ignác (Gyurica, órás), Bellus Attila (Király, könyvügynök), Kiss Ernő (Béla Kolléga, kocsmáros), Balogh Tamás (Kovács, asztalos) vitathatatlanul hiteles játéka. Valamennyien dicséretes szakmaisággal jelenítik meg az egyszerű, más-más szakmában járatos, markánsan egyedi személyiségvonásokkal, élettapasztalattal, de közel azonos társadalmi státusszal rendelkező, informális közösséget alkotó „kisemberek” figuráját, akik csendes kiskocsmában, közös iszogatás, fel-fellobbanó viták közepette fogékonyak az emberiség morális problematikájának intellektuális átélésére. Valamennyien következetesen ragaszkodnak értékrendjükhöz, amelynek következtében – az órás kivételével – a nyilas terror áldozatává válnak. A meghatározó szereplőnek számító hadirokkant, sértettsége okán árulóvá vált Keszei alakját, a hasonló karakterekben tőle megszokott színészi igényességgel formálta meg Szakály Aurél. A nyilas ideológia civil képviselőjének/vezetőjének szerepét Sztarenki Pál játszotta el, akinek magabiztossága, céltudatos színrelépése nem hagyott kétséget a nyilas uralom államelméleti megalapozottságáról.
A végrehajtó hatalom (Szálasi rezsimjének egyenruhásai) erőszakos fellépését Barsi Márton (Nyilas) és a szokatlan szerepben feltűnő Hertelendy Attila (Macák) jelenítette meg a figurához illő határozottsággal.
Hamvai Kornél színművének bemutatása – elsősorban a darab figuráinak valósághű megjelenítése, eszmeiségének közvetítése okán –, nem jelentett könnyű feladatot a színészeknek. A kitűnő szereposztás és az igényes színpadi alakítások azonban garantálhatták, hogy a látottak befogadása és feldolgozása, a néző számára sem csupán a függöny legördülését követő pillanatokra korlátozódjék.
Szemes Béla
