Csak a banán öröme van
A banán egy biztos pont, meg az ismerős ízű limonádé a műanyag palackból. „Otthoni, szeretem!" – hangzik el permanensen. (Hogy most épp hol van az az otthon, ne firtassuk.) A banán arra is jó lehet, hogy megszüntesse a gyűlöletet; a többség számára ugyanis egyszerűen elérhetetlen. Így nem csak az újdonság erejével hat, hanem afféle státuszszimbólum is.
A Hevesi Sándor Színház a közelmúltban mutatta be az Ady utcai Lakásszínházban Székely Csaba: Szeretik a banánt, elvtársak? című drámáját, Sztarenki Pál rendezésében. Az egyszemélyes előadás szereplője Szakály Aurél, a zalaegerszegi teátrum színésze, akinél keresve se lehetett volna jobb karaktert találni erre a szerepre. Szerény, esendő, visszahúzódó, és ez esetben még a bakik is a figurát erősítik.
Ceausescu Romániájában járunk, és egy sokszorosan zárt rendszer tárul fel a szemünk előtt. Zárt, hiszen a diktatúra és elnyomás sötét és groteszk évei elevenednek meg, és zárt, mert mindezt egy értelmileg sérült férfi meséli el, saját „szűrőjén" keresztül. Veres Róbert egy negyvenes pali, de mintha megrekedt volna valami riadt gyermeki létben. Fél, bizonytalan, és kényszercselekvések jellemzik. Minden tárgyat megszagol mielőtt hozzáér, és pánikba esik, hogy melyik fogasra akassza fel a kabátját. Mániákusan zizegteti (kinyitja, becsukja) a nála lévő nejlonzacskót; melyből rendre előkerül az a bizonyos „otthoni limonádé".
A félig magyar, félig román Róbertnek finoman szólva sem volt vidám gyerekkora. A már említett zártság és elnyomás ugyanis a családi környezetére is érvényes. Ikertestvére már magzatkorában meg akarta ölni, és a helyzet később sem változott. Szuicid hajlamú anyja állandóan csak sírt egy sötét szobában, míg teljhatalmú apja egy barna bőrkanapén hevert... és életekről, sorsokról döntött. A rendszer ellenségeit telepítette ki, vagy küldte a halálba.
A monodráma fekete humorának egy éles kontraszt az alapja: a család akár boldog is lehetett volna a diktatúra éveiben, hiszen az apa a rendszer fontos embere volt. Megvolt mindenük; lakás, autó, bejárónő és mások számára elérhetetlen élelmiszerek. Még a hozzájuk rendszeresen járó, apukáról jelentéseket író vízvezeték-szerelő beszámolóit is, már másnap kézhez kapta a családfő. A rendszer, na meg a férj miatt idegbeteggé váló magyar anyuka és a sérült ikrek azonban nem hagyták kiteljesedni a káder-család idilljét.
Róbertet fogyatékossága (és kegyetlen apja) miatt mindig és mindenhol utálták, bántották. Csak egy valamivel tudott manipulálni, és másokhoz közeledni, a banánnal. Ennek édességét ugyanis csak ő ismerhette társai közül. Így sikerült Anát – a lányt, akibe szerelmes volt – egy rövid időre magához édesgetnie. De az apa a kezdődő barátságba is csúnyán belerondított; amivel ő is bukott, igaz csak átmenetileg. Hiszen ő ügyes ember...
Róbert története nemcsak fájón humoros, hanem nagyon ismerős is. Pedig Róbert nem tesz fel kérdéseket, nem akar ítéletet mondani sem apja, sem a rendszer felett. Csak mesél... mi meg valahogy nem lepődünk meg. És épp ettől a meg nem lepődéstől lesz nyomasztó a sztori. Mert mi ismerjük, értjük és elítéljük a diktatúra működési elvét. Tudjuk, hogy a tévé manipulatív szándékkal hamis képet fest, hogy a rendszert erőszakkal fenn kell és lehet tartani, és azt is tudjuk, hogy léteznek köpönyegforgatók. Mert a rendszerváltozás után lehet, hogy a legnagyobb elvtársból lesz a legnagyobb demokrata, a legnagyobb ateistából a legnagyobb keresztény, vagy a legnagyobb románból a legmélyebb érzelmű magyar. És ha az apa temetésén netán össze akarnának csapni a politikai ellenfelek, még mindig meg lehet próbálkozni a banán erejével. „Szeretik a banánt, elvtársak?" – próbálkozik az időközben felnőtté vált fiú a szemben álló felek kibékítésével. Szegény nem vette észre, hogy elszállt pár évtized, és olyan elvtársak, akikre ő gondol, már rég nincsenek, banán meg már kapható. Ja, és a nyugatra költözés sem disszidens tett többé. Róbert is próbálkozik, pláne mert kiderül: Ana Londonban van.
Egész előadás alatt sejtjük, hogy valami furcsa, zárt helyen vagyunk. Sorba rendezett, ócska, fehér műanyagszékek. Kis asztalka vízzel. Tábla a falon. Talán valami intézet váróterme ez, vagy egy terápiára, netán kihallgatásra alkalmas terem? Nem tudjuk biztosan, mint ahogy azt sem, hogy egy esetleges csoportterápia részesei vagyunk-e, vagy pszichológusok, vagy vallatók. Akárhogy is, Róbert várakozás és mesélés közben mindent illusztrál: négyzeteket rajzol a táblára (ami egyfajta változó díszletül is szolgál). Legyen szó emberek, vagy tárgyak ábrázolásáról. A rendező letisztult koncepciójának köszönhetően a történet végére rengeteg kis négyzet borítja be a táblát, mintha egy szervezeti ábrát néznénk, csakhogy az elemek nincsenek összekötve; nincs kapcsolat. Minden csak lebeg, egy minimalista térben. Róbert elhagyatottsága, félelme semmit sem enyhül, nincs gyógyír, csak rögeszme (meg kell keresni Anát).
Ebben a lebegő létben még a kimondott szavak is bizonytalanok; hiszen az esendő főhősnek nem mondta meg senki, hogy szabad-e már igazat mondani. És ebben a zavarodottságban tényleg csak a banán íze, meg az otthoni limonádéra emlékeztető lötty adhat némi nyugalmat. Ha pedig ezek elfogynak, gyorsan odébb kell állni... hátha bezárnak.
Pánczél Petra
2015. december 14.
