Szeretik a banánt, elvtársak?
Régóta várhattunk erre. Arra, hogy a Hevesi Sándor Színház színészei önálló arcot kapjanak. Czegő Teréz, Bellus Attila után most Szakály Aurél mutatta meg, dolga van a világgal. Egyedül is.
„Tudják, volt egy kislány, ő volt a legszebb a világon. Soha nem vett észre, igazából gyűlölt engem. Addig, amíg meg nem kérdeztem, hogy szereti-e a banánt. Nem tudom, hogy megkedvelt-e, de attól kezdve nem gyűlölt többé. Úgyhogy csak egyetlenegy dolgot szeretnék kérdezni maguktól: szeretitek a banánt... elvtársak?" Székely Csaba drámaíró, Sztarenki Pál rendező és Szakály Aurél színész jóvoltából Ceausescu Romániájában járunk a zalaegerszegi Ady utcai lakásszínházban. Illetve egy londoni, talán rendőrségi megfigyelőben. („Barátokkal jöttem ki bankautomatákat szerelni.")
Itt meséli el eddigi életét Veres Róbert. Akinek megvolt mindene abban a bizonyos Romániában, hiszen az apja a diktatúra ügyes embere volt.
Az együgyű fiú értelmi okokból nem képes értékítéletet adni szavainak, így a maga valóságában látjuk a családot. Az érzelmi roncs magyar anyát, a születése óta degenerált ikertestvért, a Ceausescu látogatása miatt pirosra festetett iskolaudvari virágokat, az esőáztatta, így vérvörössé lett földet, azt, hogy tévében hamis képet mutattak, más gyerekekkel, harsogó napsütéssel. A hetente megjelenő besúgó vízvezetékszerelőt, az üres boltokat.
Róbertet megverik a társai, emiatt az iskolaigazgató a Duna-deltában találja magát, ahogy Róbert titkos szerelme, a festő lánya, Ana is eltűnik, miután találkozott a szekus apával.
Látjuk a fetrengve röhögő boltost, amikor a gyerek banánt venne nála. A paprikás csirkét, amiből csak azután evett a család, miután a szakácsuk előkóstolt.
Ámulunk az apa simán elfogadott pálfordulásán: a rendszerváltás után hirtelen templomba jár, magyarságról szónokol, s azt is elhiteti, börtönben ült a diktatúra évei alatt. Magunk elé képzeljük az apa temetését, a gyászmenet két oldalát, a paradicsomdobálókat és a magyarságot éltetőket.
Róbert nem minősít, de a mai nézőnek mind közül ez utóbbi a legijesztőbb. A figura, aki minden körülmények közt megtalálja a helyét, mert minden rendszernek szüksége van rá.
A szerző, Székely Csaba a kolozsvári egyetem angol-magyar szakán szerzett diplomát, majd drámaírást tanult, újságíróként dolgozott. Mikrovilágba helyezett pontos képet rajzol a letűnt (?) kelet-európai, slendrián rendszerről. Szakály Aurélra rászabták a szerepet. Eszköztára, tapasztalata, alkata, esendősége, de leginkább alázata predesztinálta Veres Róbert megformálására. Tétovasága merészen alakul át a dinamikai tetőponton (üvöltő apját idézi) agresszivitásba, majd hullik vissza az otthoni szörpöt is félve kortyolgató szegény szerencsétlenné.
Az értelmi sérültek attribútumaival felvértezve (kapkodó tekintet, motorikus kézmozgás, kényszeres szagolgatás, tárgyak és emberek rajzolt négyzetekké vizualizálása) lendül bele a játékba, mind mélyebbre hatolva a darabban. A nejlonszatyorban lapuló egy szem banán sokértelmű elfogyasztásáig jutva.
Ahogy ő, úgy mi se tudjuk, hogy a régi szabályok érvényesek-e. De az mindenképpen, hogy a színész játsszon minél többet.
Arany Horváth Zsuzsa
2015. november 18.
