Akarjuk érteni, amit látunk
Ritkán esik meg, hogy egy színház ilyen gyorsan újra elővegye nemrégiben játszott darabját. A Hevesi Sándor Színház megtette. És Az üveganya című tragikomédia hangsúlyt váltott.
Krusovszky Dénes darabja ügyes kevercse a groteszk hangvételnek, a romantikusan tragikus történetnek és a vérbő közjátékoknak. A színpadi megvalósításhoz Zalaegerszegen adottak a karakterek, a kortárs magyar drámák iránti elkötelezettség sem hiányzik, a rendező Sztarenki Pál pedig ezek szerint abban a szerencsében részeltetett, hogy újra gondolkodhatott Krammer (Bellus Attila) tanár sztoriján. Csak most nem - a témához illő - fullasztóan szűk térbe, hanem a nagyszínpadon, stílusos „gyászkeret” segedelmével fegyelmezett négyszögbe helyezte a játszókat. A nyitóképben most is mind közönséges, de azért elég erős kocsmai jelenetet kapunk. A szkanderozó melósoktól (Besenczi Árpád, Kiss Ernő, Szakály Aurél) kell megtudnunk, hogy mi a történet lényege. Krammer, a gazdasági stiklikhez érzéketlen értelmiségi a hazai rendszerváltás áldozata, a muszájcsalások az ő életében nem a meggazdagodáshoz, hanem börtönhöz vezettek. Tipikus sors: család széthullva, felnövő gyerek bizonytalanul elfordulva (Lőrincz Nikol), végtelenítetten spicces volt feleség a neheztelés és a gyűlölet közt félúton (Ecsedi Erzsébet), a leendő vő pocsék helyzetfelismerőként vigyorogva (Urházy Gábor László). A volt barátok (Baj László, Bálint Péter) szánakoznak és örülnek, hogy ők megúszták. Marad a koros anya, akit viszont egyszer minden felnőtt eltemet, akár nyertese, akár vesztese az életnek.
Két évvel ezelőtt a színmű buffo figurái vitték a prímet. A szövegük is hálásan rövid, életközeli, igaz, az áradóan provokatív káromkodás akkor nem tűnt önmaga szerepén túlinak. Pedig a főhős egzaltált személyisége, zárkózott és kitárulkozó korszakainak hullámzása, egyáltalán a mellbevágó cselekedet, amely végképp elfordítja tőle a környezetét, kis túlzással tulajdonképpen afféle hamleti dilemmát rejt magában. Ezúttal, az újrafogalmazásnak és a hangsúlyok újrahangszerelésének hála, volt mód arra, hogy mindez közelebb jöjjön a nézőhöz, persze egyúttal meghökkentően távol is kerüljön mindaz, amit Krammer képvisel, már ami az elengedhetetlen hozzátartozóval kapcsolatos elveit illeti. Az öncélú mókából kicsit visszavett a játék, noha a társadalmi kaleidoszkóp érintetlen maradt, a személyes tragédiára ellenben határozottabb tónusokat rakott az árnyaltabb darabfelfogás. Bellus Attila bonyolult lelket tesz a színpadra, érződik, ezerszer átgondolt minden szót, mozdulatot, véletlen pillantást. A drámaiság rá eső része most valóban az övé. A darab így most sokkal inkább forog a halál és a halott elengedése körül, a személyiségzavar is plasztikusabb.
Elegáns gesztus, ahogy a három hús-vér melóst alakító színész egy apró lépéssel hátrébb állt. Sajnos, némileg mintha vesztett volna erejéből Baj László külön világot megépítő alakja, ám Bálint Péter emberi-főnöki vívódása határozottan mélyült a két évvel ezelőttihez képest, Ecsedi Erzsébet atmoszférikus szerepformálása azonban mit sem vesztett eredeti fényéből. Több és jobb a kódolt hazugság felmutatása Lőrincz Nikol és Urházy Gábor László kettősében. Kátai Kinga az ifjú pultosnő szerepében újként simul a társak játékába.
Milyen szenvtelenek tudunk lenni, ha más bajáról van szó? Mennyire nem akarjuk érteni a látottakat? Nos, ez is modulálódhatott némileg. Esetleg meg kell nézni újra. És újra. Előbb-utóbb hatni fog.
Arany Horváth Zsuzsa
2015. december 8.
