Hol a határ? Látlelet az iskolai közösségformálás lehetséges metodikájáról
Az elmúlt időszakban, sajnos – egy-egy kivételtől eltekintve – ritkán született színpadi irodalmi feldolgozás az iskolai nevelés kérdéseiről, pedig gyakorló pedagógusok tudják, – diákjaik sokfajta egyéniségéből/autonóm személyiségéből fakadóan, mekkora szakmai kihívást jelent, a konszenzuson alapuló, azonos értékeket elfogadó közösség létrehozása. 
A Hevesi Sándor Színház társulata (a Tantermi deszka kezdeményezés keretei között ugyan eredményesen vitte közel a színházi nevelés metodikáját az iskolai korosztályhoz), de nagyszínpadi bemutató keretében, rendhagyó módon először vállalkozott arra, hogy korunk iskolájának világát – direkt formában színpadra állított történet feldolgozásával – műsorra tűzze. Az idei évadban azonban Tod Strasser valóságban megtörtént eseményt feldolgozó – A hullám (1981) című – regényének alapötletére épülő Tasnádi István adaptáció eloszlatta hiányérzetünket.
Az amerikai szerző művét a jelenkori magyar köznevelési/közoktatási viszonyokra átdolgozó Tasnádi- darab tartalma kardinális kérdést érint: van-e esély, s ha igen, milyen „értékek” mentén, a liberalizált iskolai környezet nevelési rendszerének, közösségformáló rendeltetésének funkcionális megváltoztatására?
A Hullám című előadás a diákjogok szabad érvényesülésének, az egyéni attitűdöknek utat engedő nyitójelenettel kezdődik: a nevelési kérdésekben egymással is ellentmondásba keveredő pedagógusok időnként szélmalomharcot vívnak, a nemegyszer önös érdekeiket a közösség kontrollja nélkül érvényesíteni akaró tanítványaikkal.
Ebben a személyiség sokszínűségének szabadságát gyakran a szabadossággal összekeverő közegben kerül sor a diákhét megrendezésére, amelyen az államelméletből ismert, különböző közösségszervező fogalmak (demokrácia, anarchia) gyakorlatba történő „átültetésének” szabad értelmezésével foglalkozhatnak a diákok. A zsákutcába torkolló egymást felváltó ötletek kipróbálását követően, azonban mindinkább világossá válik, hogy a rend megteremtésére – különböző mértékben és módon ugyan –, a többségnek igénye mutatkozik. Ezt felismerve, Dégi tanár úr diákjai körében sajátos (veszélyeket magában hordozó) ideológiára épülő pedagógiai kísérletbe kezd: osztályában meghirdeti a „Harmadik Hullám” elnevezésű mozgalom megalakítását. Olyan „közösségét”, amelyik a működéséhez szükséges eszközrendszer fokozatos kiépítésével – tagjai számára kötelezővé teszi a mindenki felett álló vezető elfogadását, az egy és megkérdőjelezhetetlen álláspont képviseletét, a különvéleményt vallók kizárásának megszavazását, a közös szimbólum (kékszalag) viselését, az egyenruhaszerű öltözetet, az egységes metakommunikáció (kézjelek) használatát – végső soron egy autokratikus/diktatórikus alakulat prezentánsává válik. A tanár „nevelőmunkájával” a diákhét alatt megvalósítja célkitűzését, sőt azon túlmenően szembesülnie kell azzal, hogy tanítványai teljhatalmat gyakorolnak az iskolai élet valamennyi területén: nem csupán diáktársaikban váltanak ki félelmet, de a nevelőtestület tagjai is fenntartással fogadják ténykedésüket, hiszen viselkedésük pedagógiailag kezelhetetlenné válik számukra: hadiállapot közeli légkör alakul ki az intézményben. Az eseményeknek – közösségi fórumon – az igazgatónő igyekszik irányítójává válni, ám a tanára testőri szerepét vállaló diák fegyvert fog (túszul ejtve) az iskola vezetőjére. Ekkor már Dégi tanár úr is – tapasztalva annak veszélyét – megdöbben pedagógiai módszerének túlzott eredményességén, ezért „ideológiailag” szembefordul diákjaival. Úgy tűnik azonban, hogy már nem ura a fennálló helyzetnek, „csapata” árulónak tartja, tanítványa ellene fordítja a korábban az igazgatónőre emelt fegyvert...
Tasnádi István „iskolapéldája” – egy felvonásnyi előadásban – és a diákok világában személyes tapasztalatokat szerzett Vidovszky György rendező munkája elgondolkodtató tényeket sorakoztat fel a pedagógusok és a néző számára. A darab üzenetében talán arra a markánsan kihallható kérdésre, – amelyre egyébként a színpadon látottakból sem kapunk feleletet – kell keresnünk a választ, hogy hol húzódik az a valóságos határvonal, ameddig a darabban szereplő korosztállyal, a diákok egyéniségének sokszínűségét megőrző közösséggé formálás „veszélyeztetése” nélkül a pedagógia „kísérletezhet”.
A Hullám című előadásban egységet alkot a darab tartalma, a hozzárendelt puritán, dominánsan fekete színű, kezdetben amfiteátrumot idéző, majd zárt fallá változó díszlet (Heike Vollmer ötlete alapján), a sok és gyors mozgásra épülő koreográfia (Gyevi-Bíró Eszter munkája), valamint Monori András zenéje.
A szereplők közül mindenekelőtt Sztarenki Pál (Dégi Kristóf, tanár) alakítását kell kiemelnünk, aki végig irányító szerepet tölt be a színpadon. Sztarenki játéka hitelesen adja vissza a diákjaival lelkesen „kísérletbe” kezdő, majd annak pedagógiai hatását követően magába roskadó Tanár úr karakterének valamennyi árnyalatát. A tanári kar tagjait alakító színészek: Debrei Zsuzsanna (igazgatónő), Kovács Olga, Andics Tibor (tanárok) szerepformálása nem hagy kétséget afelől, hogy egy valóságos tantestület más-más attitűddel rendelkező tagjainak mindennapi munkájába kapjunk bepillantást. Külön színfoltja az előadásnak az iskola diákjainak színes egyéniségét megjelenítő szereplőgárda színpadi teljesítménye.
A Hevesi Sándor Színház nagyszínpadi bemutatója alapvetően eltér a megszokott műfajú előadásoktól. Kísérletező jellegével a mindennapok lehetséges történéseire reflektálva, jóllehet a problémafelvető és gondolkodtató színház fontosságára kívánja felhívni a közfigyelmet.
Szemes Béla
2015. november 23.
